(Fekete Ibolya, 2015, Magyarország,
Básti Juli, Ónodi Eszter)
„Nem tudhatom, hogy a Star Warsba mit gondol bele más,
nekem gyerekkorom e csillagoktól ragyás
kis bóvli, messzeringó űrkosz bugyutasága.”
(Lackfi János: Nem tudhatom)
(Martin Scorsese, 1982, Egyesült
Államok, Robert de Niro)
Sokszor eszembe jut az a tizenegy, évekkel ezelőtti nyári nap. Hol Makón, anyósomék konyhájában ülve, ahogy barátnőjével, Mónikával egyszer csak Párizst beszélik ki, mert utóbbi lánya, Blanka épp oda van. Én is tudnék sajátos párizsi útról beszélni, de nagyon hirtelen össze-vissza magyarázás lenne, hogy hogy is kerültem oda. Úgyhogy csak hallgatok és figyelek, belül azon gondolkodva, hogy hogy mesélném el nekik. Máskor egy vajdasági ismerősöm, Albi beszámolójába ütközöm egy „Egyetem Tv”-videófeltöltés YouTube-értesítése formájában, motorral tett kört szintén Franciaország, majd Spanyolország felé, szintén tizen-valahány nap során. Egyszer tapasztalatokat cserélhetnénk róla egy sör mellett, rég idejét érzem már annak a sörnek is, politikai különbözőségek szintetizálásért. Sajátos élményeltérésekről beszélhetnénk, valahol mindkét utazási mód, a stoppolás és a motorozás is menőnek hathat a maga-maga módjain, különféle megérzésekből. De én kénytelen voltam az előbbi miatt megtenni az utat, elvégezni a kihívást magamon, mert se jogsim, még autóra se, nemhogy motorra, most speciel a mai napig, és különösen sok pénzem se volt, az talán már egy kicsit több, de nem túlontúl sok most sem, és a stoppolás sajátos vadkalandja iránti hajsza miatt is. Ugyanez a kíváncsiság gyújtotta üzembe az útra Orsit is, akivel közösen megvalósítottuk, és akivel ha sok minden másban nem is, de apróságok közt ebben az útitervben is kicsit egymásba emberünkre találtunk. És talán pont ezek miatt az orsis emléktöredékek, számtalan ilyet lehetne sorolni, ezek az eszembe őt juttató dolgok miatt is vissza-visszatérek abba a tizenegy napba.
Aztán a múltkor mintha még őt magát is látni véltem volna, egy „orsis hajú”, sötét, göndör sörénykoronájú fiatal nőt láttam Szeged Kossuth Lajos sugárútján a bonctanintézet mellett a fák alatt, feltűnő, kékes-zöld egyberuhában, hasonló testalkattal, egy ezüstösen csillogó bőröndöt gurítani a Napban – mialatt az út túloldalán a távoli Izabella-híd felé bicajomat verítékek közt hajtva egy többedik Kresz-újravizsgázásra siettem. El is vetettem a gondolatot, mit keresne mégis Orsi Szegeden, szerintem évek óta nem tehette be ide a lábát, és az utolsók közt is az az alkalom lehetett, mikor a sok budapesti, egyetemi találkozás közt, szürreálisan érkezett eseménynek megélve, itthon is felkeresett. Aztán mint este a Szeged Tv híradójában megláttam, ismét kamionos találkozót rendeztek Sziksósfürdőn illetve benn a városban. Akkor is ez volt, azon az évekkel ezelőtti itteni találkozásunkon. Ráírtam inkább este aztán, hátha mégis őt láttam, de nevetve válaszolta, Pesten van, nem ő volt, pedig még zöldet is hord épp. Akkor hát nem. Pedig simán lehetett volna, mint akkor is. Mikor megmutattam a zsombói vöröset a Havanna sörözőben, valami koncertre meg aztán 80-as party-ba néztünk el Tomiékkal és Mátéékkal a Liget árnyaiba, padokon ültünk az éjjeli Tisza-parti álmos hidegben, majd megvártuk egymás utolsó buszát a hajnali Mars téri váróteremben, játékból olyanokat kérdezve egymástól, te milyen bogár lennél, ha véletlen bogár lennél, te milyen kávé lennél, ha véletlen kávé lennél, vagy te hova tartó Mars téri busz lennél, ha véletlen Mars téri busz lennél. Ezek a ki-nem-bírom-találni játékok, ezek a váratlan, filmszerű párbeszédek is kicsit hiányoznak néha, az itt mellettem mindig meglévő barátaim témái és viccelődései mellé, kiegészítőnek, és már csak távol élő, néha üzenetet váltó barátként marad csak meg.
Nem szeretem, ahogy időnként elmúlnak körülöttem a dolgok, és főleg a nyárból őszbe váltásoknál érzem erősen ezt meg, és most is érzem, hogy ennek a nyárnak a végén is el fog ez múlni, mert ahogy annak idején véget értek a nyári szüneteim és menni kellett vissza az iskolába, ugyanúgy megmaradt bennem az érzés, hogy fellszáll a városaim betonjáról a forróság, el kell kergetni a fejemből a jött-menti nyári nők utáni vágyakozásokat, új kihívásokra kell lecserélni a régieket, újabb átmeneti munkahelyi nyomasztásokat kell magamra engednem. Így kellett elhagynom az egyetemet és kollégiumaimat is, a nagybetűs életbe felkészületlenül átlépve, így kellett a főváros feltornyosuló épületeinek paravánjai mögött hagynom őt is és a többi ottrekedt barátaim, így kellett lakatot tenni erre az időszakra is magamban, hogy ez is elmúlt, ennek is vége van, mint ahogy végeket kellett mondanom hátat fordító szerelmekre is. Nehezen veszem tudomásul, hogy minden ilyen időszakomnak már akaratlanul is vége lett, és belőlük még mindig azokba a pár mesélni valókba, elszámolni valókba kapaszkodom.
Így fog véget érni egyszer ez is, így némul majd el végleg az a már így is épphogy nagynéha szállongó üzenetváltás, és így fogok utoljára mesélni arról a tizenegy napról is, mert az átéltekből már így, ilyen nem is olyan sok év után is egyre inkább felejtek. Elvesztek a fotóink nagy része is, legalábbis én már nem tudom előkeríteni. Lejárt a lementhetési dátum, és én előre nem gondoló figyelmetlen nem mentettem le egyben az ő képeit, csak amiket fel akartam ehhez-ahhoz a facebookos és tinderes publikálásokra használni. „Meghalt a szobrász: szobra elveszett, akár a vályog-tégla, uccakő – meghalt a költő: verse elveszett, akár a tréfa-szó, káromkodás.” Ő meg, mint egy régi üzenetváltásunkból ezen elkapott nosztalgia miatt visszanyomoztam, annak idején merevlemezet cserélt, és csak bajosan lehetne visszabányászni a régiről a képeit. A Facebookon még egy bő útibeszámolót írt annó, mára az se látható. Remélem, csak privátba állította át magának. Fogynak az emlékek, a maradékokból kell táplálkoznom. Ezért lenne jobb elmesélnem. Mikor máskor, ha egyszer majd nem tudom.
„Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat
ki érti meg?”
(Weöres Sándor: Filigránok – Önkarikatúra)
Versemben most a Kopasz oszt,
s ez itt egy megafonos poszt.
mng
„a csókok íze, a fények,
a gitár, a koncert és a filmek”
(Esti Kornél: Panodráma)
,,Azóta a mi kenyerünk beles felét a Szegedi Napló adta. Én azt adtam érte a Naplónak és közönségének, amit lehetett. A szemem fényét, a szívem vérét, az erőm javát, az éjszakai álmomat és az írói álmaimat. Nem sokat ért az egész, de az utolsókat mégis sajnálom, hogy beleöltem az újságba. A legszebb dolog a világon mégiscsak egy szép vers s mennyi szép verset írhattam volna én tizenhét esztendő alatt, ha nem kellett volna vezércikkeznem az eszményi nívóról – s fene bele, máig sem tudom, mi az."
Tóth Árpád
Egy lány a villamosban
,,– Találkoztam tegnap a Horváth Ágival, biztos emlékszel rá, a Gosztonyi Nóra férjének a nővére...
– Nem, nem tudom, ki az.
– A Horváth Ági?
– Sem a Horváth Ágiról nem tudom kicsoda, sem a Gosztonyi Dóráról vagy a férjéről vagy a nővéréről.
– Nóra, Gosztonyi Nóra, nagyon szép művészettörténész lány, az Elekes bemutatóján tuti, hogy találkoztatok.
– Mi a lényeg?
– Szóval, az a lényeg, hogy nagyon tetszett neki a könyved.
– Kinek?
– A Horváth Ági anyukájának.
– Tessék? Az ki?
– Nem tudom, valamilyen Júlia..."
(Gerlóczy Márton: A katlan)
Megyek utánad,
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék
félve kerülget,
karjatárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsátó,
el nem eresztő,
eszelős, fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz és
amitől félek,
amiért élsz és
amiért élek.
Bizonyára idén is megeshetett nem egyszer, hogy elvethettem a sulykot, és csúnyább eshetett ki a számon a kelleténél, vagy olyat írhattam (főleg kommentelhettem) vagy akár csak gondolhattam, amit személy szerint nem érdemeltek volna meg és amit már aznap lefekve rögtön meg is bántam. Pedig becsszó igyekszem ügyelni az ilyesmikre, mindent kétszer is meggondolni hirtelenjében, és mindenkinek a szerepét a maga helyén gondolni a nagy egészben. Mégis előfordulhat, hogy túlzásba esem, és nagyobb jelentőséget tulajdonítok valaminek, pedig nem érne annyi idegeskedést. Így karácsony tájékán pláne rosszabbul tudnak esni az ilyenek magamnak is, ahogy visszatekintek. A karácsonyt egy jó pár éve, ha már a szeretet ünnepének tartjuk, tudatosan a megbocsátás ünnepének is (többek között) igyekszem kezelni és gyakorolni, különféle, főleg magánéleti, de akár olykor közéleti, kisebb traumákat, csalódásokat, tévedéseket, pofáraeséseket, sérelmeket vastagon és kissé neurotikusan megélve, de az év végére a hátam mögött hagyva, hogy aztán az új évben, tisztább fejjel és tisztább lappal, megint újrakezdjem.
(Erről korábban is írtam ide egy-egy rövidet, 2017-ben mint ,,Nem haragszom senkire", vagy 2019-ben mint ,,I Don't Wanna Fight", és aköré az aktuális érzések – egy utólag már eléggé sötétnek látszó, a mostaninál jóval keserűbbnek megért időszakomból. Amikről persze nehéz beszélni, pláne a neten, átpörgetett megosztások és egymást alig-meghallgatások, alig-megértések közt. De a nemsoká megjelenő kötetem pl. jó apropó és eszköz lesz arra, hogy ez is valahogy utólagos feldolgozásra, önterápiára kerüljön, és talán jobban megértsék, mik nem hagytak nyugodni erre annyira.)
És ezekről gondolkodva karácsony felé kicsit még jobban megérzem azt is, hogy lehet, hogy felcsesződünk sokszor egymáson és nem akarjuk megérteni egymást, és ilyenkor bántóakat is mondunk vagy teszünk, de ha belegondolunk, nem ér ez ennyit, mert szeretném hinni, hogy igazából mindannyian jót akarunk, akár a szeretteinknek, akár a hazánknak, a magunk módjain próbálkozunk, tesszük a dolgunkat, csinálunk valójában tök jó, építő dolgokat is, és közben esünk hibákba is, esendőek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. És mindannyian őrzünk értékeket, küzdünk értük, a kultúrából valamiket mind meg akarunk menteni, feljebb emelni és ápolni az utánunk következőknek. És mindannyian szeretjük az országot, a népet, a művészeti örökséget, és azon túl is a külhont, Európát, és amit még azon túl is találunk és hozunk haza magunknak. Még ha olykor nehéz is mindezeket egymásról elhinni. Ahogy a karácsony is közös ünnep, hisz több dolog köt össze minket, mint egymásról gondolnánk. Élmények, emlékek, kulturális fogyasztások, emberi érintkezések útján. És amikor erre is gondolok ilyen időszakban, és magamban meg is békélek sok mindennel, valahogy érintőlegesen, halványan, mintha megéreznék valamit egy nagyobb, már nehezebben megfogalmazható, de nyomokban érzékelhető dologból, körülöttünk – és kicsit, mintha, ebbe az ismeretlen valamibe is most valahogy hazatérnék.
Utolsó kommentek