Az ötletek kezdettől fogva velem vannak. Akad belőlük, amelyik hamar megvalósul, gyorsan eljut odáig, hogy lesz belőle valami, de a legtöbbje évekig húzódik. Rakódik… Ülepszik… Várja a maga napirendre-kerülését. Tévelyedését. Aztán sokszor nem is az lesz belőle, aminek szerettem volna, hanem egészen másmilyen, nagyon sokszor bénább, esetlenebb, és kezdhetem újra, hogy olyasmivé váljon, amilyennek évekkel ezelőtt akartam. Vagy ha nem lehet, hát dobni kell a kukába. Felejtsük is el.
De néha sikerül is, hogy olyasmi legyen, amilyennek szántam. Hogy látsszon rajta, hogy énbelőlem bújt elő. Az én tervem, belőle meg az én szülöttem. Aztán tök mindegy, hogy jól sül-e el. A hibáik az én hibáim. Ha tökéletlenek vagy töketlenek, és én okoztam, nem haragudhatok rájuk. Legfeljebb később megmagyarázom, mentegetem, legyintek, hogy korai volt, vagy átgondolatlan, vagy ha ezt sem tudom, hát letagadom. Megint csak: felejtsük el.
Ahogy jövök-megyek, mozgólodom, teszek-veszek, csinálgatom a dolgaimat a városaimban, a lakóhelyeimben és turista-földjeimen, el-elkapdosnak a mozzanatok, megismerni vagy megtenni valók, és felírkálom őket magamnak, hátha mielőbb sorra kerülhetnek. Megvan a jegyzeteimnek a maga rendszere, és a teendők bővítgetésének-váltogatásának is kitaláltam már a módszerét – nem kevés időbe telt, hisz annyi minden van, és olyan kevés rájuk az idő –, na de ha egyszer feldobom a pacskert, és meglesi másvalaki, már nem igazán fogja érteni. Mindegy, én azért tudtam követni magam. Nem elég? Nekem az volt, amíg éltem.
Aztán ott vannak régebbről a fájlok, amiket nemigen nyitok már meg, régebben pedig, úgy gyerekkortól gimis koromig, elég lehetett hozzá a fejem is, csak magában. Amikor óvodás voltam, megjegyeztem a Dóm tér valamennyi szobrait, a nevükkel együtt, pedig azt se tudtam, kicsodák. Csak az alakokat és a nevüket. Aztán persze szépen elfeledtem. Csakhogy sokáig meg voltak jegyezve, mert a betűkön, számokon, meséken kívül nem is nagyon volt mit. De hát idővel meg kellett változnia ezek arányának, és bejöhettek mindenféle új dolgok, amik fontosak és megjegyzésre érdemesek.
Amikor már nem számíthat az ember pusztán a fejére, előkerülnek a papírlapok. Ezért tanulunk meg olvasni és írni (ezért is), és ezért tanult meg az emberiség is, vica-verza. Amikor az írás előtt még képregényrajzolással éltem ki magam, és ütöttem el az időmet, külön lapra írtam a majdani történetcímeket, -morzsákat, amiket később akartam elmesélni, kidolgozni, teljességében kitalálni, de amikről már akkor, előre is kapisgáltam valamit. Hogy a szereplőimmel mi történjen, milyen helyzetbe kéne hozni őket, milyen más formájukban is látsszanak. – Ezeket aztán sohasem rajzoltam meg. Hármat-négyet biztosan, sorra kellett kerülniük valami újabb történeteknek, de a klasszabbak, a bonyolultabbak, az örök halogatás mezejére, a majd-később-ezt-is csarnokába kerültek. Aztán a szabadidőm elfogyott, az érdeklődés lelankadt, az úgyse-ezzel-fogok-foglalkozni tipusú felnőttes gondolat előjött, és képregényrajzoló kis énem befejezte a karrierjét, osztálytárs-olvasóim „bánatára”, és csak a maga történeteit mesélő, valódibb énem maradt meg nekik, mint barát, vagy mint velük oda járó, fura srác.
Az írás-ötleteket később ugyanígy felírhattam volna ceruzával, valami lapra, de annak helye később a Word lett, meg a doksik. Szép kis papírhalmot tölthetnének meg, csak a benyomásaim, érzeteim, valós vagy remélt sztorijaim. Mármint a gyűrődésekre nyomott, grafitos vetületei. Egyszer, még az áltsuliban, nagyon foglalkoztatott egy több-történetes szuperhős-dolog, és tök nagy alakban felrajzoltam a kitalált, félig ember, félig ufó hősömet, meg egyfajta csapatba állt ellenségeit, meg mindenféle más-személyiségi kisebb transzformációikat, aztán az osztályfőnök már a következő órán észre vette, és felszólított, hogy „töröljem le ezt a firkálmányt”. Aztán jól szétkenődhetett a bilizöld iskolapad-felületen a grafitszármazékom. Bilizöld, fekete, bilizöld, fekete. Grafitmocsok. Ami egy fél világ volt, ami nyereséges képregény- vagy rajzfilmsorozat lehetne, egy tanár szavára foltpacnikká válik. És még másodszor-harmadszor is radírozni kell rajta, hogy a szürkesége se maradjon. Nem ért ez semmit, gondoltam, hiába is mondanám. Pedig ez alkotás. Vagy gyakorlás. Vagy logika-építés, -fejlesztés. Vagy én-kiteregetés. Önjátszás.
Ha minden apró mozzanatot, ami a gimnáziumi évek során elkapott, szintén a padra firkáltam, vagyishogy, maradjunk annyiban, írkáltam volna, folyamatosan át kellett volna ülnöm másik padhoz, és amarra írkálnom az apróságaimat, benyomás-jelszavaimat, félmondataimat tovább. És azok már nem fikciók. Azokban az években már a valós dolgokkal szembesül benne. Akkor nyílik ki a világ, és ő maga is. Így történik, hogy megismeri a szerelem összetevőit, az aljasság arcait, a jövő és a múlt törvényszerűségeit, a fejlődés és az önfejlődés természetellenességeit, rendetlenségeit. Így lettek barátaim, vonzalmaim, így rühelltem másvalakiket, így tanultam emberibb (vagy embertelenebb) dolgokat azoktól, akikre felnéztem, vagy inkább akik mellé kiérdemeltem, hogy felkapaszkodjak, és így akartam megismerni újabb valakiket, akikkel már nem ment ilyen könnyen. Ezek által lettem olykor hazug, olykor szerencsétlen, olykor mellőzött, és előfordult, hogy inkább mégiscsak boldog. Mert ismertem a dolgokat, és tudtam is hozzá alkalmazkodni. És mert tudtam, hogy ezután is mindig így kellene csinálni.
De nagyon sok ötlet, gondolat, amit felírhattam volna (de végül fájlba kerültek), még mindig csak tervszerűen léteznek. Megírni vagy megcsinálni valónak. Esetleg elutazni valónak. De a legtöbbje írni való marad, mert amit nem tehetsz meg, és amelyik életet nem élheted, írásba még belefordíthatod. A lányok, akiket nem kaptam meg, a tájak, ahol nem jártam, a múltbeli írók, akikkel nem beszéltem, pecsétnyomot hagyhatnak betűim mögött. Boldogságok, vagy éppen keserűségek. Sok mindent belerejthetek. Aztán akit úgy kapnak el, úgy kapnak el. Vagy nem kapnak el, és annyit értem. De mennyit érnek a kitaláltak, tervbe vettek, ha végül le sem íródhatnak? Ha csak énnálam maradnak?...
És mi lesz azokkal, amiket kitalálhattam, elgondolhattam, de sehová le nem írtam? Például ha a latintannő juttatta eszembe, de ott-egyből le nem jegyezhettem, mert már figyelni kellett, hogy a következő mondatot akár én is fordíthatom, és hogy majd be ne égjek. Hát azokkal az elröppent ízekkel, gondolatmagokkal mi lesz? Még a padra se firkanthattam, grafitalakba se futtathattam, annyira félpercnyiek lehettek az ilyenek. És amiket megírhattam volna, miért nem írtam? Hol barátnőztem, hol iddogáltam, hol haverokkal hülyültem, hol vitákban vettem részt, hol családdal vacsiztam, hol házit körmöltem, hol meg csak eltűnődtem, persze. De a többi, amikor ilyenekkel se törődtem? Akkor mi volt? Hol voltam, és hol voltak ők? Ezekért is kár, meg emezekért is. Most meg feljebb nőttem, tovább értem, másmilyen lettem, másokkal foglalkozom. Minden megváltozott.
Kicserélték a halom iskolapadot. Engem is kicseréltek, és máshol vagyok. Nyár van. Zárva az osztályterem.
Utolsó kommentek