(Fekete Ibolya, 2015, Magyarország,
Básti Juli, Ónodi Eszter)
Nagymamám, kecskeméti karosszékben, szebb világot álmodott,
fehér hajjal, béna karral, telefonált, majd elgondolkodott,
ha mi beszéltünk, oly jó sose voltam, mint milyennek láthatott,
magában szinte megszentelt, pedig nem is adtam rá sok okot.
Minden másképp volt, mint paneltornyából lelátta, a világa
fekete-fehér volt, hol gonosz alakok, hol mi, áldozatok,
és ha rátörtek bánatok, szívét könnysavval önként kirágta,
sírt, sírt, mi hallgattuk, míg meguntuk. Több türelmet nem hozhatok.
Így vártuk meg, anyámmal, meg többiekkel, hogy végére járjon,
csendben, minél kevesebbet kiabáljunk. Mindvégig kivártunk.
Százas mi se voltunk, csak a magunk módján, másféle rémálmon
hullámvasutaztunk, a fő volt, hogy csak egymás ellen nem ártunk.
Mikor mamám, anyám anyja, lidérces álmai elől elment,
végre egy kicsit nagyobb csend lett, egy téboly vihar alábblandolt,
mi megmaradtunk, akik, bármi baj van, egymást az alól felment,
ellenpólust nem ütve, vállvetve, összetart néhány bolondult.
Utolsó kommentek