Álmaimnak zárva tátong bosszús, bús, borongós télikertje,
Nem zörgetek ajtaján, hiába nézek a konok ablakon,
Csak csönd s sötét van ott, elhagyott, halk dohot szitál benn a pernye,
S itt hagytak a hóban engem is, s már nem is veszem igen zokon.
De néha, mikor szivem nem is számít erre, csak egykén zokog,
Engem is felkap valami minden, afféle finom, büszke fennség,
S elvisznek messzire magukkal dallamos, félénk, szűz távolok,
Hogy ott körberagyog ez a szeszélyes, siető végtelenség.
S angyalok karával zenghet esendő, megtévedt, magyar dalom,
Ki hazatért közébük, s már leülhet, a magosban velük szól,
Minden sebért, minden botlásért elérhet ez égi nyugalom,
S angyalomként illatos fellegekben röppen Anna utólszór,
Mert ezért volt minden, ami történt, minden versem ezért dalolt,
A csillagok közt minden emlék, s bennük mindegyik tűz Anna volt.
Utolsó kommentek