Bizonyára idén is megeshetett nem egyszer, hogy elvethettem a sulykot, és csúnyább eshetett ki a számon a kelleténél, vagy olyat írhattam (főleg kommentelhettem) vagy akár csak gondolhattam, amit személy szerint nem érdemeltek volna meg és amit már aznap lefekve rögtön meg is bántam. Pedig becsszó igyekszem ügyelni az ilyesmikre, mindent kétszer is meggondolni hirtelenjében, és mindenkinek a szerepét a maga helyén gondolni a nagy egészben. Mégis előfordulhat, hogy túlzásba esem, és nagyobb jelentőséget tulajdonítok valaminek, pedig nem érne annyi idegeskedést. Így karácsony tájékán pláne rosszabbul tudnak esni az ilyenek magamnak is, ahogy visszatekintek. A karácsonyt egy jó pár éve, ha már a szeretet ünnepének tartjuk, tudatosan a megbocsátás ünnepének is (többek között) igyekszem kezelni és gyakorolni, különféle, főleg magánéleti, de akár olykor közéleti, kisebb traumákat, csalódásokat, tévedéseket, pofáraeséseket, sérelmeket vastagon és kissé neurotikusan megélve, de az év végére a hátam mögött hagyva, hogy aztán az új évben, tisztább fejjel és tisztább lappal, megint újrakezdjem.
(Erről korábban is írtam ide egy-egy rövidet, 2017-ben mint ,,Nem haragszom senkire", vagy 2019-ben mint ,,I Don't Wanna Fight", és aköré az aktuális érzések – egy utólag már eléggé sötétnek látszó, a mostaninál jóval keserűbbnek megért időszakomból. Amikről persze nehéz beszélni, pláne a neten, átpörgetett megosztások és egymást alig-meghallgatások, alig-megértések közt. De a nemsoká megjelenő kötetem pl. jó apropó és eszköz lesz arra, hogy ez is valahogy utólagos feldolgozásra, önterápiára kerüljön, és talán jobban megértsék, mik nem hagytak nyugodni erre annyira.)
És ezekről gondolkodva karácsony felé kicsit még jobban megérzem azt is, hogy lehet, hogy felcsesződünk sokszor egymáson és nem akarjuk megérteni egymást, és ilyenkor bántóakat is mondunk vagy teszünk, de ha belegondolunk, nem ér ez ennyit, mert szeretném hinni, hogy igazából mindannyian jót akarunk, akár a szeretteinknek, akár a hazánknak, a magunk módjain próbálkozunk, tesszük a dolgunkat, csinálunk valójában tök jó, építő dolgokat is, és közben esünk hibákba is, esendőek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek, nem vagyunk bűntelenek. És mindannyian őrzünk értékeket, küzdünk értük, a kultúrából valamiket mind meg akarunk menteni, feljebb emelni és ápolni az utánunk következőknek. És mindannyian szeretjük az országot, a népet, a művészeti örökséget, és azon túl is a külhont, Európát, és amit még azon túl is találunk és hozunk haza magunknak. Még ha olykor nehéz is mindezeket egymásról elhinni. Ahogy a karácsony is közös ünnep, hisz több dolog köt össze minket, mint egymásról gondolnánk. Élmények, emlékek, kulturális fogyasztások, emberi érintkezések útján. És amikor erre is gondolok ilyen időszakban, és magamban meg is békélek sok mindennel, valahogy érintőlegesen, halványan, mintha megéreznék valamit egy nagyobb, már nehezebben megfogalmazható, de nyomokban érzékelhető dologból, körülöttünk – és kicsit, mintha, ebbe az ismeretlen valamibe is most valahogy hazatérnék.
Utolsó kommentek