Egy királylány bújt meg a kezem alatt –
én nem tudtam, a lovász, vagy ki leszek.
Csak hogy minden hercege hátramaradt.
De hogy velem is végez? És kileszek
agyilag is, meg pixisből meg toronyból
ejtve? Azt se. Sőt, legvégül felfal engem,
és kidob magából is. Bár még dorombol,
vár arany kukája: már belelengtem.
Így feküdt, falán-felmászó ujjaim alatt:
tudta a sötét mesénk végét, de hallgatott.
Hajnalra a gyertyánk, meg a vágyunk, kialvadt,
és marasztalt csak az álmunk, meg pár balga ok,
és tudtam, nincs mese, se „boldogan, amíg meg nem”,
és ablakán, hol bemásztam, visszaszökni kezdtem.
Erre az ágyból ő is kikelt, ezt észrevetten,
hátrahúzott menten, és birkóztunk észveszetten,
utolsó csókok és utolsó pofonok szálltak,
mikor, melyik, mennyi, ezt sem tudva, váltogatva,
míg nem maradtunk rongyok, egészen elhasználtak.
Végül így hagytam ott, megkopott, dísztelen, gyatra
formájában. És pergamenre firkantottam,
mielőtt, lóra ülve, vettem a kalapot:
„Így már kereshetsz, hercegnőm, másik balekot.”
Utolsó kommentek