* Kispál és a Borz: Ágy, asztal, tévé
Pedig milyen menők is lehetnénk.
Amikor-ahogy pont meglett hozzá az alkalom,
a jókor jó helyen. Meg futott is rá a keret lénk,
meg a legjobb embereim bújtatná alkarom,
vagy szép sorba állva, vagy spontán és nem is pózba,
Prága felé autóból csak megláttan, célirányban
elénk tártan, mondjuk egy épp-vicces villanypózna,
vagy a napban egy színes paneltömbhöz jól beálltan:
mind, mi csak elmaradt, míg ott voltunk. Már ha voltunk.
Mert lettek még az annál is inkább kihagyottak,
a túra-tervek, amerre el se gyalogoltunk,
a szűrök, mik volt-jó-viszonyokból kirakottak,
mint mikor még fenn csücsültünk egy Marseille-i rönkön,
kinn a napnyugtában, és már nem is vagyunk pajtik,
és eszembe jut, hogy ott nem fotóztam le rögtön,
mert kikkel-merre jártam, szívem még visszahajlik,
meg az elvágott kötelékek, halva-szült emlékek,
minden, minden, mi kifelejtett, vagy sose lettek.
Néha bánom: el-elkapnak e kis mégsem-képek,
mint az ötletekből a meg-úgyse-írt szonettek,
mert ez volt az élet. Jó volt, de nem látta senki.
Nem tudtuk átadni, belőlünk hiába láttok
egy keveset, max egy-egy esetleges esetet,
nem-lőtt képeink alól kipotyognak a lájkok.
És maradunk magunk is zártan, elszalasztottan,
elmesélhetetlenül, folyton kiszakítottan.
De összeállhatnánk, párszor. Miket halasztottam,
lefotóznánk: pótolva más korban, más síkokban,
tán majd csak a csillagok között összehívottan.
Azok lesznek életünk képei, kinn a szélen,
hogy mi sosem történt, már ne hiányozzon ottan,
és szebb fényben látsszon, amit ott lenn megríkattam,
és hozza vissza rá a kedvem, ha akkor én nem,
hogy egy másik testben valahol még újraéljem.
Utolsó kommentek