Hogy ,,mi újság a versekkel". Hűha! Kérdezte az Olga.
Biz' tisztábbra lesnem kell ezt is. Számukra a szolga
hiszen mégiscsak: én vagyok. Van ugyan, ki őket írja,
persze. Aggód', mint vén nagyok, és ha kimondja, az irha
minden daltól más színt pakol magáról, és lélekrészt
magából, s míg kész akol gyűl' össze, hogy mint Héraklészt
köszöntse, már el is patkol. Addig meg nem is volt értett,
sőt, félreértett; kelt hatkor, nem alkotott, csak a kértet
csinálta, semmit, ami a sajátja; naptára megtelt,
elég alvás meg hamija lett fontos, sok mást menesztelt,
úgy a rangot is, s harangot sem vert érte. Volt, ki ez volt
s így volt. Vállalt pár barangot a mélyben, de ha kiiszkolt,
mit lenn látott, mégse bírta kiknek mondani. S azt hinnéd,
az én volt, ki azt leírta, és aki a panaszdin lét
nem kapott, sem örömzenén: tévedés. Kinek vére dac,
s papírra ontja azt, az én hiába én, az élet az.
Hogy mi újság van a verssel, kérdezzék róla életem.
Pont őt, kinek tana perzsel, s a próba, mely elé vetem
magam, az egyszeri testem, s egy esélyem, az is: övé.
Az is, ha átszeli estem a jókedv, ha összeszövé
addigra jóra már mindent. Tehát övé a versem is?
Tőle hánykód' a toll itt lent, a lapon, s tőle serken is
álmom, mely új sort szül, joggal. Írat ezt-azt, s ők jól esők.
Ha írni nem hagy? Lefoglal. Tán akkor vannak jól is ők.
Utolsó kommentek