Lidérces álmok rebbentek szerte,
amikor halovány arcod felderengett...
A homály
molyrágta rongyként
hull szét lépteid nyomán,
jöttödre – látod? –
fűszálak, fák, erdők, hegyek
emelkednek
a ködös homályból a magasba,
a görnyedt táj
egyetlen, hatalmas mozdulattal
lerázza púpjait,
(jaj, de iszonyú hosszú és szörnyű sötét
volt az éj,
álmaink odaszegezték a mellünk
a szúette ágydeszkához
és ijesztő álmunkból felijedve
rémülten kirohantunk.
– Hány suhogó szárnyú rém, hány ördög
üldözött
emelt karokkal
a léleklapító lámpafénybe vissza!)
Hát itt vagy, Reggel?!
Elküldted hozzánk hű szolgád, a Hajnalt,
hogy jelezze jöttöd előre?
Lásd, tárt karokkal fogadtuk őt,
felszívtuk sejtjeinkbe s vártuk érkezésed...
Hát itt vagy végre, Reggel?!
Te mindenhová behatoló fényözön-folyam,
ereszd ránk színeidet, száguldó sugaraidat,
öld halomra bennünk, taposd el óriás lábaiddal
a hosszú éj ránkhagyott mocskait...)
(Milyen szép lehetett volna rossz álmok nélkül
az éj, milyen lehetett volna!)
Megborzongat a sok álom-emlék...
Hát évezredeket átaludtunk...?
Milyen magávalragadó, milyen felemelő
látni és érezni téged,
harmatos, hamvasfényes arcod
tekintetünkkel végigsimogatni,
fénnyel kivert utaidon járni!
(Nem fáj már, hogy eljő majd az alkony,
vagy újra éj dob ránk lepelt,
mert száz zsongó hangod harsogja:
élni kell!)
Jó így munkába menni,
friss levegőt szívni magunkba...!
Köszöntlek, Reggel, s belekiáltom a világba,
a mienk vagy, mióta fényes arcod
Keleten felderengett...
Köszöntlek, lásd, s máris küldelek,
rohanj tovább, kergesd el az éjt mindenünnen,
megteheted:
taszít,
segít,
emel
millió és millió ember,
aki zendülő lépteid zajára ébredt!
Hát itt vagy végre, Reggel?!
Te megfoghatatlan, – megnevezhetetlen,
száz csodás varázs,
te megrendítő fény-álmodás!
Adj fényt a fűnek és a lombnak,
a szemnek, mely fényre szomjas,
adj meleget azoknak, kiket oly sokáig
borzongatott az éj...!
Lásd, hogyan fogadlak: tárt karokkal!
Áldoznék neked, mint őseim a Napnak,
– de mit tehetek?
Áldozatként a szívem teszem
az Örök Megújulás márványasztalára,
– íme fogadd:
Érted dobbanjon és lángoljon mindörökre!
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
Utolsó kommentek