* különbségünktől
hasonlónkig
Elmúlt este tizenegy; alighanem pár órát fogok csak aludni a holnap reggeli melóm előtt. Ez lesz az első munkanap azon a helyen. Elsőből már a sokadik. A tücskök rákezdtek odakint, ugyanabban a kétcsoportú cirip-kórusban, ahogy két évtizede minden nyáron hallom őket itt. Ez az első otthonom. A hangok megmaradnak, csak mi változunk. Gyerekkoromban úgy képzeltem, a hangosabbik, erősebb ütemeket rángatgató tücsökcsapat a kertben bujkál, az alattomosabb, halkabb, de megállás nélküli rajuk pedig az erdőben csapja a zajt, nem is bujdosva, hanem kidőlt fatörzsökön sorakozva, hadiállásban. A kockaszerű, bekerítésezett kertek pedig a kutyákat rejtik, akik most is bele-beleszólogatnak a megszokott hangzavarba. Az utolsó, legfáradtabb ugatások ezek. Késő van ezeknek is. Ma nem is hallom a kertifáklyák mellőli, sódert nyomató szomszédokat. Az ablakom mellett felfutó növény nagy zöld leveleit megzörögtetik némi, az egész napi melegben messze járt, esti szelek. Ilyen természetes apróságok, közvetlenül odakint, és én képes vagyok a hangszóróból kicsapó AC/DC-vel semmivé fedni?... Pedig zene igenis kell, hogy írni tudjunk.
Én nem tudom, kedves István, hogy szólni szokott-e valami nálad, mikor dolgozol. És azt se tudom, neked is jobban megy-e éjszaka a munka, egyáltalán rá tudod-e venni magad már reggel elkezdeni. Nekem nehéz ez utóbbi, de van, hogy elalvás előtt találom ki, mivel folytassam, amit elkezdtem, hogyan vájjam ki magam a megfogalmazási útvesztőmből, és olyankor persze ébredés után már könnyű is nekiállni ugyannak. De általában csaknem teljes napokat elpepecselek mindenféle piszlicsárésággal, és csak estefele foglalkozom azzal, amire akár több időt is szánhatnék. Ezt persze te nem engedheted meg magadnak, és bizony én sem engedhetném meg, ha az írás úgy volna az életem része, ahogy neked a festés; ha én is – hozzád hasonlóan – annak szentelném önmagam, amit csinálni szeretek. De, ami talán problémássá is teszi az ügyet, nem is tudom, szeretem-e csinálni ezt, szeretetből teszem-e. Ez inkább valami velem született rejtélyes kényszer. Közléskényszer. Az életben messze kevesebbet beszélek, mint magamban, és amiket magamban végigértekezek, vagy kifejezek, megéneklek, egy-egy teleírt-papírlap-suhintással mindet az írásdi szemétkosarába dobálgatom. Én ezt így csinálom. De talán másképp is fogok nyilatkozni róla. Még meg kell tudnom, mit is szeretek a legjobban, miket kevésbé, aztán azt kell felmérnem, melyikből mennyire csináljam meg önmagam. Ez talán a továbbtanulások meg álláslehetőségek meg ilyesmi halandóságok útján helyre is rázódik. Még úgy is ráérek, csak huszonegy vagyok. „Csak”?...
Jó, ez a te idődben másképp volt, meg apáink-apáink ideiben is, ez generációk közt más és más. Tartózkodom tőle, hogy belemenjek ilyesmikbe. Meg máshol is nőttél fel. Ebbe pláne. Tudod, milyen megdöbbenéssel olvassa a magamfajta, hogy ennyi-meg-ennyi évesen már kiautóztál az Adriára festeni, és hogy ilyesmikkel már fenn is tartottad a műtermed? Nekem nincs is jogsim, és még pénzem sem. Más idők, más helyek, más halak, más fogások. Más álmokkal, más kitartásokkal. De ez csak spekuláció. Legalábbis hagyjuk meg annak.
Miért is vettem elő ezen a nyári estén, írásos időtájamban a könyved? Valójában nem is elővétel volt, ott volt előkészítve az éjjeliszekrényemen, több olvasandó könyv között, már mióta. Voltaképpen fellapoztam végre, és elidőztem fölötte. A fontos szó itt a „végre”, nem stilisztikai mellékfogásból tűztem oda, mint túlzást: el kellett volna olvasnom már akkor, amint megkaptam a lányodtól, tiszteletből és érdeklődésből, némi felkészülésből is, edzésre valamely – azóta létre nem is jött – második vagy harmadik beszélgetésünkre. De ez alatt a hónapok alatt – leszámítva, hogy persze mást és mást is olvastam, ami jó alibi – úgy gondoltam, érlelnem kell a dolgot. Mint egy találkozás folytonos késleltetése. Ez is egy találkozás veled. És úgy döntöttem, ebben a furcsa formánkban inkább nyáron találkozzunk, mintha kinn Lókúton hallgatnám meg a mondandóid, a faluban, amiről a lányodtól már sokat hallottam, és amit, gyanítom, ilyenkor kedvelnék a legjobban. Ücsörgés, elbeszélgetés egy korsó házmester mellett, függőágy, homokút… Ha nincs is meg ezekből minden, ilyesmit képzelek a várható sztorik mellé. Könyvtől persze ilyet ne várjak, de mikor belekezdek, már nem is erre figyelek.
Meg fogsz lepődni, de megnyugtatott, amikor mesélni kezdtél. Na de ácsi, mikor lettem volna nyugtalan? Mi vagyok én, valami hibbant? Kérdezhetnéd rögtön, ilyen szamárság után, amivel ebben a bekezdésben előrukkolok. Csak hozzáfogni a történetedhez, máris megmagyarázom, csak az támasztott föl bennem némi zavartságot. Belelapoztam, és egy cigarettázós képeden majdnem a lányod cigizett velem szemben. Szinte az ő tekintete. Vagy csak beleképzelem? Én sok mindennel küzdök. Nem ismersz, de ennyit elhihetsz nekem. A lányod tekintetében is megvolt már egy harcom. De talán ez is késleltette velem az olvasásod: nekem te is kicsit, akármi mindent is fogok megtudni rólad, valahogy a lányod vagy. Nekem amennyire vagy egy felfedezhető ismeretlen, és vagy az az ember is, aki megengedte, hogy tegezzem, a mosdó és a kiállítóterem között félúton, de csakis az első műanyagkorsó sörünk után, még továbbra is ugyanannyira vagy nekem a lányod is. És ebben szürkült el a vérkeringésem, amint fellapoztam a könyved. De amint hallgatni kezdtem, amikért jöttem, a gyerekkort, az akadémiát, a színekhez való viszonyt, az át-átszűrődő bácskai falu-emlékképeket, rögtön megtaláltam a talajt. Elindultam a történet azon útján, ami emberi, ami érdekes, elképzelhető, és ami a sajátod. És ez nem csak a gyerekkor és a fiatalság varázsa. Pedig azt is nagyon szoktam keresni én.
De hogy miért is álltam neki, pont most, arról még azt a magyarázatot is adhatom, hogy még tartoztam ezzel. Tartoztam azzal, hogy meghallgassalak. Ha már elindult egyszer a megismerkedés, és itt ez a könyv, ilyen elolvasatlan formában abszolút nem hagyhatom félbe a megkezdett ismeretségünk. Tartoztam a lányodnak, hisz ha könyvet kap az ember valakitől, már illendőségből is el kéne olvasnia. Azért is tartoztam neki, hisz mégiscsak a lányod, mégiscsak az apja vagy, én meg az, ami. Aminek-aminek láttok. És magamnak is tartoztam ezzel, mert magam sem engedhetem meg, hogy – akármi minden is történt – ezt a történetszálat félretegyem. És azért sem engedhettem meg, mert azt is meg kellett még tudnom, miben is hasonlíthatunk egymásra, ha hasonlítunk. Ha vagyok olyan ügyes, hogy észrevegyem, talán ki is mondom. De az is lehet, olyankor már nem is törődöm ezzel.
Utolsó kommentek