Amit hogylétedről mondtál, körülnézve meggyűrt ön-holmijaid novemberi mappájában, azt gondolhatnánk, egy hangulatjelentéses naplód része. Csakhogy ilyet te nem írsz. Ez nem abba tartozik. Valamit kimondasz és kész: ha nincs mibe foglalnod és nincs hova körítened, álljon az hát egyedül, és beszéljen úgy, külön-pártolódként. Pedig lehetne ilyen helyzetjelentősdid: minden hónapban egyszer, vagy minden héten, vagy naponta – vagy inkább hol akkor szólnál, ha jó, és persze hol akkor, amikor rossz. Erről van mit írni. Hát persze. De nem volna túl sok? És hova tartana? A legnagyobb bajod a naplókkal ez. Na nem persze a naplókkal, mint olyanokkal, mert másokéba kifejezetten szívesen beleolvasol, vagy olvasnál, ha módod lenne rá: tökre felnyitnál mondjuk egy lappergetésnyi Obamát, vagy Churchillt, vagy Rimbaud-t, hát persze, állati érdekes saját szavakat találni, és hogy minek a színfala mögött mi minden történt, hát persze, hogy beleolvasnál, nem a naplókkal van a bajod. Kedvenc könyveid közül az egyik is naplóregény, az Adrian Mole-sorozat, kamaszkorod meghatározó fanyarabb-komikusabb darabja. Az mondjuk kicsit beütött neked, amikor a boszinak megemlítetted a könyvet, ő meg – pedig ő igazán nagy olvasós, a bazsalyossal vetekszik, igazán óvatosan közelíthette volna meg az ismeretlen könyv kérdését – ahelyett, hogy rákérdezett volna, mi a csuda az, pofákat vágott és elérte, hogy hülyén érezd magad és kicsapódj a téma-lendületből. Az kicsit izés volt tőle, ha szabad ilyen semmitmondón fogalmazni. Izés volt. De hát azért megvagytok. Csak néha bunkón reagált dolgokra. De legalább akkor jól el is civódtatok. Na ez megint más téma.
Szóval a naplókba jól bele lehetne foglalni, és egyúttal dokumentálni is, mi volt a nagyörömöd-nagyharagod, hogy búbánatot ne mondjunk, mert nincs sok, csak jövő-menő gondok – na de hát azt mégsem teszed. Pedig hasznos volna és tartalmas is, tartalmasan teleírt, mint Füst Milán naplójegyzetei, amiket egy könyvben hosszan-hosszan idézve olvastál, főleg a depresszióról, mint olyanról, meg az írónak a saját anyjához fűzött apokaliptikus viszonyáról – vagy az már nem is az ő naplórészleteiben volt, hanem egy másikéban? De elfelejtetted… Ez ilyen sokírós, sok írót elővevős könyv volt. Na de a naplókkal, amiket írhatnál, de nem írsz, az a bajod, vagy inkább a hozzájuk rendelt ellenérved, hogy hiába fejtegetnél-magyaráznál, hiába jönnél rá bennük a dolgokra és mondanád meg a tutit, úgy érzed, önismétlésekbe futnál bele, de ami fontosabb: nagyon cérnaszálon a levegőben lógna neked az egész. Amikor írsz valamit, legyen azegy vélemény, vagy egy beadandó, kiselőadás, vagy egy hosszabb, kifejtettebb e-mail, például valamilyen nagyfene helyzetről, azt úgy szereted, hogy legyen mindig kerek egész, pont, eleje, vége, kész. A naplókban ez úgy működik jól, ha a bejegyzések, a „napok” önállóak, egyenként elolvashatóak; némi egymásra utalás azért jó, ha van. De persze egy egymondatos bejegyzés is lehet tuti, ha frappáns, vagy tömören is sokat mondó. De nem, nem hiszed, hogy szívesen csinálnád, valahogy kicsúszna a kezedből, esetleg ráunnál, legrosszabb esetben kötelezettségnek éreznéd, akkor meg nem is érdemes vezetni. Talán az is benne van a pakliban, hogy a naplóknak maguknak is kéne egy eleje és egy vége, vagy nem is tudod, bármi, ami összefogja, egyben tartja az egészet – azt jobbnak tartod, amikor az összetartó-erő nem pusztán önmagad vagy. Az az önmagad, aki élt korábban is, a naplóírás kezdete előtt, majd egyszer csak meg is hal, vagy a toll letétele után, vagy máskor időközben, hipp-hopp, simán írhatná még, csak elviszi egy trombózis. Ez a tragikusság mindig is megvan ezekben a könyvecskékben, a tökéletes az lenne – de ezt persze csak egy robot tudná megcsinálni, vagy nem is tudod, egy fiktív alak, aki így íródik létezőnek –, ha születéstől a halálig tartana. De hát mondtad, ez lehetetlen. Mégis, a napló tehát létezésénél fogva töredékes alkotás.
De ugyebár valami kohézióval még egész jól működhet, szerinted. Talán ezért is fogtál bele abba a két feljegyzés-gyűjtőbe, amit viszont írsz, az útiképesbe meg az álomjegyzékbe. Azok szerinted egy-egy téma mint kohézió körül keringnek, nincs rajta mit lacafacázni, és el is felejted, hogy hamarabb is elkezdhetted volna, meg hogy ugyan meddig írod: elég ebben a visszautalásosdi, meg hogy „csak úgy” elkezdted és írod, az ilyet vezetned könnyebb. De eszedbe jut, hogy más-más téma köré szervezve még simán lehetne naplót írni. Jaj, eszedbe jut az is, hogy kísérletezgetett a lelkes egy olyannal, hogy 10-es skálán hanyas volt egy-egy napja és miért, de el is vette aztán, és szerinted se érdemes egy ilyen statisztikázósdit huzamosabb ideig fenntartani, nem, á, dehogy is. Ami összetarthatna, egésszé tehetne, történesíthetne egy naplót, az mondjuk egy vagy több rajtad kívüli szereplő.
Nincs három napja, hogy – ó, de el fog siklani ez az időmegnevezés… de legalább mutatja, hogy igazán friss történés ez is, tehát hogy benne is vagy még a sűrűjében – valami kényszer révén felírtad, csak úgy magadnak, a bazsalyossal való szakaszaid. Ez csak két szakasz önmagában, ám megannyi különböző törésponttal van kiszegélyezve. Dátum szerint, levelezéseitekből kiidőpontosítva. Tulajdonképpen egész ügyesen lehetne dátumokat kiemelve levezetni, mi mikor történt veletek, köztetek, bennetek, hagyatkozva a levél- és sms-dátumokra és a személyes emlékekre. Ekkor meg ekkor ide meg oda mentetek, jól voltatok, rosszul voltatok, nevettetek vagy veszekedtetek, ezt mondtátok, azt mondtátok. Egész sokat fel lehetne idézni és dokumentálni. Hogy kinek lenne jó? Hát majdnem hogy senkinek. Viszont a képességek adottak hozzá, és csak ez csírázott meg a fejedben. Ami meg odavezetett, még mindig csak elméletben, hogy hé, hahó, azt hogy bennetek mi volt, csak akkor és ott tudtad volna megfogalmazni. Most már utólag tévedhetsz és kihagyhatsz és színezhetsz. Akkor meg hol a hitelesség? Nem mintha csinálnál ilyet, csak játszottál a gondolattal. Meg a fontos emberekről, van, hogy eszébe jut az embernek az ilyen alakot-visszaidézősdi, lementősdi. Formatálások előtt. És ekkor göngyölődött tovább a gondolat, mégpedig gyúrás közben, ambivalens érzésekre gondolva a bazsalyossal kapcsolatban, hogy – épp, mint a hangulattal – nem tán vele kapcsolatban is lehetne egy Jó Dolgok és Rossz Dolgok lejegyzés-gyűjteményt írni. Talán jót tenne, talán emlékeztetne a későbbiekben a jóra meg a rosszra, talán a tanulság miatt, nem tudod, mi miatt. Csak eszedbe jutott. Ja, ja, ezt megírod, ez lesz a Jók és Rosszak a bazsalyosról, vagy ilyesmi. Jók és Rosszak – feljegyzések a bazsalyosról inkább? Jegyzetek a bazsalyosról? Nem tudod: mármint azt nem, így kéne-e: mert rögtön eszedbe jutott, hogy általánosabban kéne szólni. Jegyzetek a női nemről? De várjunk, maradjunk csak az egy-nőnél. Utóbbi ötleted egész hepehupás férfi-vallomás volna, gondolatok a nők közt szétnézve, a bulikon, buszokon, de maradva az egy nő köré építettnél. Ugyan honnan lehetne kezdeni? Egy nagyeseménytől? Vagy egy újévtől, és kész? És meddig menne? Hát nyilván, amíg van mit mondani, és emellett, megint csak ezzel kell jönnünk, addig is lehet írni, amíg el nem patkolsz, nincs mese, és nincs is ehhez választás. De különben meg, ha feltesszük, hogy íródik ilyen: mikkel lenne tele? Hogy ezen a napon ez meg ez, ezt érezted, azt meg mégsem érezted, meg ő ezt, meg nem ezt, és hogy hanyadikán ültetek be a tüntetésen felbuzdulva, fölfújható narancssárga gumipöcköt magatoknál tartva, vidámkodva barátnőikkel a Záporba, és hogy hanyadikán voltatok csak ketten, és miről beszéltetek, hogy milyen jól elvoltatok a Szabadkán meg a zentai autóúton? És a legutóbbi bejegyzésedben az lenne, hogy amikor a Tömörkényben a szobrásztanár megkért, vedd le az inged, hogy a vállaid is ki tudják vizsgálni és le tudják rajzolni a diákok, akkor rögtön az a mozzanat jutott eszedbe, amikor a bazsalyos meg szokta pusszantani a csupasz vállad?
És mi történne, ha ezt most ugyebár úgy vesszük, naplót írnál a bazsalyosról, illetve a nőkről, na pont hogy itt következik ennek is a problémája – tehát a nőkről szólhatna a napló, de akkor pláne a nőkről szólna, ha történetesen belépne a képbe egy másik nő. Na, és akkor mi lenne? Ugyan, képzeld csak el. Elkezdenél firkantani egy újabb nőci-naplót egy új könyvecskébe, amiért sitty-sutty elmész megvenni, hogy írhasd? Áá. És ha egyazon könyvbe írnád? (Mondtam, nőci-napló, nőkről általában, és te aztán meg laissez passer.) Akkor meg feljegyzések a bazsalyosról, aztán hopp, lapozás, feljegyzések hirtelen-máris Miss Akárkiről? Hogy nézne már az ki? És bírnád ezt szusszal? Ép ésszel? Nagy kópé vagy, mondanák, akinek mutatnád. Vagy nagy fafej.
(Na, nem, ezt a mellékszálat meg kéne nyitni. Aki nem kíváncsi arra, hogy is akarod megmagyarázni az új-nő-beérkezik-lehetőséget, ugorjon kicsit, ugorja ezt a részt.
Na mert hogy az, aki tovább olvassa ezt a részt, valószínűleg nem vágja, sőt, a fejemhez is vágná, mi az, hogy hopp, új nő, lapozás, máris róla van szó, ne mondd már, hogy nem foglalkoznál továbbra is ugyanazzal. Hát nem, nem ezt hiszed. Lehet, mégis foglalkoznál, hánykódnál-vetődnél, de alapvetően ezt nem hiszed. Nem szeretnéd hinni. Az van benned, hogy ha összeszűrnéd a levet valakivel, vagy valaki erősen megtetszene, már azzal foglalkoznál csak, és kész. Mármint nem sütnéd le a szemed, meg esélytelenségedben biztos másokat csókolnál, azokat, akiket lehet, akiket meg tudsz, akikre van alkalmad, de a szemed előtt egy lebegne. És ezt azért tudod, mert megtörtént már. Érezted már, ki a domináns. Nem is egy esetben. Nem is egy lányt emeltél ki, karikáztál be, ő a tuti, ő, ő van, ő lesz, őneki kéne lennie. És aztán, ha lett más, aki érdekelt, amazt jelölted meg, és kész, el volt köszönve, meg volt köszönve. Aztán másik és másik lett a tuti. És igen, megtörtént mindig a leváltás. Volt, hogy a bazsalyos, nagy hiba, vagy nagy óvatosság, nem hitte el, hogy annyira a tuti lett, hogy az előző tutik elfelejtve. Pedig el voltak. A leváltás nálad igenis létezik. És épp itt az egyik nagy különbség köztetek, akármilyen hasonlónak is tartod hozzád: te tudsz váltani, ő nem tud. Neki nem sikerül. Hiába vártál el ilyet.
Különbség? Hasonló felek? Ez mást is eszedbe juttat. De hogy még ezt is leírd, megint szólni kéne a válogatós olvasónak.
Na szóval: a következő bekezdésben a Bence egy olyan lehetőség-képet fog felvetni, amit egyesek biztos nem fognak tudni hova tenni. Egy lehetséges vagy nem lehetséges, mindenesetre felrajzolható jövő-változat, amelyben, mintegy lehetőség-alagút-tér-idő-csúszda állomásaként – amennyiben az olvasónak már ez is sok, ugorjon a főszövegre, és hagyja a jövő-képzelgést-felvetegetést a naiv fiú dolgának – abba a valóság-verzióba csöppenünk, ahol a bazsalyos meg a Bence hogy-hogy nem együtt van. „Megint”? Vagy „sokadszor”? Nem számít, egykutya.
Ha a bazsalyos is tartózkodik az ilyesmitől, és foglalkozna inkább a jelennel, abban az esetben ő is menjen át a kis-szövegen Isten hírével.
Na aki tovább olvassa ezt a részt, legyen képes azt a jövő-verziót elképzelni, amelyben a bazsalyos történetesen a te feleséged, élettársad, akármid. Ja, ja, egy pár vagytok ebben a jövőben, érti mindenki, J. F. és Jackie, Homer és Marge, Al és Peggy Bundy. Ebben a verzióban az is megjelenhet, amikor egy bensőségesebb baráti vacsoránál valaki, aki hozzátok közel állna, megkérdezné, hogy ti meg hogyhogy együtt tudtok lenni, hogy tudtatok egy párrá válni, annyi szir-szar meg zűrzavar meg veszekedés után? A sok különbségből adódott mind, ugye. Ó, hát, vigyorogsz valamit, mondasz valami begyakorolt dumát vagy poént erre, vagy nem, pont mást is lehetne. Egyik magyar színésznő és a férje szokott eszedbe jutni egy tv-riportból, ha a házasságon agyalsz. Azt mesélték a riportban, hogy azok ketten olyan sokat melóznak, olyan elfoglaltak, hogy határidőnaplóba jut az, ha találkoznak. De mit mondott a művésznő? Kicsit pironkodva, attól tartva, nehéz megérteni, de közölgette: ez nekik… működik… Ja, ezt ők tudják, és tökre igazuk van. És ezt válaszolnád az abban-a-verzióban-feleséged-bazsalyosról is, meg a múltbeli zűrökről, gebaszokról, meg a különbségeitekről: hogy ez működik. Ti tudjátok így csinálni.
Ez csak akkor lenne, ez is csak akkor lenne, ha egyrészt minden klappolna és tovább csak jól alakulna, és másrészt ha nem történne meg a leváltás.)
Hát hogy nézne ki az a napló, ha becsúszna az a leváltás? Lapozna az ember – te meg akinek megmutatod, meg akihez halálod után simán eljut – , és hopp, egy másik nőciről lenne szó, na aztán meg, megint lapozna egyet, és a következő oldalon megint a bazsalyos megint a válladon puszilna? Hát hogy nézne már ki. De talán nagyon csibészen.
Aztán – nyilván biztosabb pontokat és el nem nyomható szereplőket jelentenének – írhatnál ugyanígy a barátaidról, a hölgyek helyett. Hát azt a sok hülyeséget meg hihetetlenséget, mi több, igazi történetet, amiket tőlük hallasz, tényleg meg kéne örökíteni. De arra találhatsz egyszer más módot is. Ami meg azokon túl történik, veled, veletek: igen, ezt is lehetne jegyezni, de megint csak a se eleje, se vége, a ki kért meg rá, a minek írod, a ha kimarad a rutin, mi lesz, az összes baromság, ami felmerül. Meg talán nagyon elvinne ez a róluk-magatokról írás, és annyira kiapadna a téma, hogy hanyagolnád is a saját életetek. El is felejtenél velük úgy élni, ahogy már élni kezdtél. És itt az igazi bibi.
Hogy élnéd, amit írni kezdtél.
Utolsó kommentek