Angolórára menet egy fiatal lányt láttam egy részeg fazonnak véletlenül pusztán az útjába kerülni. Még neki se ütközött. Mikor aztán a lány megkerülte a fickót, amaz hátrapördült és döbbenetemre egy hangos nyaklevest adott a lánynak. Semmit nem tett a lány, szemlátomást még a kinézetével vagy a származásával sem adott okot a másiknak, hogy a tarkóján csattanjon a tenyere. Nem is ismerte a fazont, vadidegenek voltak egymásnak, mint megtudtam, amint - mikor a férfi már méterekkel odébb támolygott a vakvilágnak - rákérdeztem a sírás szélére került, tarkóját tapogató lánytól, hogy ismerik-e egymást. Kérdeztem, mert az a szükség fogott el, hogy elkísérjem szegényt - még ha nem is fog újra szembekerülni azzal az állattal -, vagy megvárjam az ismerőseit, vagy akármilyen más módon segíteni próbáljak neki. Mert ő valahol a társam.
Verítékes szitkozódásokkal sárba tiporhatnám azt az embert. Hibáztathatnám a társadalmat, az alkoholt, a szüleit, őmiatta és a hozzá hasonló semmirekellők miatt. Gyengeelméjűnek nevezhetném, ráragaszthatnék bármiféle jelzőket, megbélyegző táblákat a nyakába aggatva, mint egy karikatúrára prüszkölt majomra. Megkérdezhetném, miért teszünk intézkedéseket, miért alkotunk, miért törődünk egymással, miért figyelünk bármire is, miért tanítunk, miért prédikálunk, ha ilyenek mászkálnak ugyanúgy az utcákon. Nagy szavak ezek, de semmit nem érnek, mert újra ugyanazoknál a túlzásoknál lyukadnánk ki, amik csak önmagunkból csinálnak viccet.
Ehelyett csak ezt mondom: kezdek hinni az észosztó barátomnak, aki - élettapasztalatának fedezetében - ki szokta nevetni és le szokta naivozni azokat, akik azt hiszik az Odakintről, hogy egyszerű, hogy biztonságos, hogy az övék, és hogy megértik.
Utolsó kommentek