A polcokon aznap petyhüdten, pihésen tengődtek a dorkók.
Egy-két kéz járt csak arra, alibi-sétán őket tapogatva,
majd magukra hagyva. Mintha másutt keresnék tovább az oly jót.
De azon se voltak rajta. Olyan felfalt nap volt. Olyan gyatra.
A szürke kedvre tuszkolt hétvégi pláza-színek, langyi zenék,
nem feleltek, át másba nem vezettek: minden túladagolt lett,
cipelődött a vásárlókban rossz hír, suligond, randiszemét,
és lassú álbájjal várt rájuk a szupermarket, az outlet,
„helló, hogy vagy?”, hívogatták élénken őket vállfákon ingek,
bogyós nyakláncok lötyögtek, és mobilok csörögtek…
A vers is furcsa volt. Nem éreztem, hogy szebb benyomáson ringjek,
csak néztem kifelé, alattunk már autó-kerekek pörögtek,
süppedve hátsó ülésen, napirendre térve e kedv felett,
rád gondoltam, kamaszkorom, hogy mi lesz veled, mit kezdjek veled,
míg kopott fák mentén hazafelé szeltük szomszéd faluk hosszát,
feszengett városom kopottan, és igéket rendeltem hozzád.
Utolsó kommentek