* Lanczkor Gábor Sarjerdő című kötetének ihletésében
Új református temető, Kiskunhalas (Alsóváros és Kertváros találkozásánál, Kapolyai út)
GELLÉRFY
BERTALAN
1925–1986
SOHA NEMFELEJTÜNK
ÉDESANYÁM
ÉLT 71 ÉVET
Mindig kiszúrja a szemem ez a két nüansznyi zavaróság. Hogy miért csúszott annyira egymáshoz, a felső tábla jobb széléhez talán kapkodva érve, az a két szó, mintha rosszul tudott volna írni a szocialistakori mester, hogy az lett belőle, nemfelejtünk. De hát, ha úgy vesszük, lehetnek ketten, mégis egyek, ők is, még ha húsz éven át szétválasztva álltak. Mi is ideautóztunk megint hozzájuk, egy-két órát elejtve a talán feleslegesben, a folyton félregurított időink közt: ideállunk és egy-igeként nemfelejtünk. De aztán ott van alatta a másik is: apánk csak annyit iratott, édesanyám. Akkor így érezte jónak, hisz mi más is lehetett volna még: a világ egyik közepét néha így láthatjuk, a magunk szemszögéből megszólítani jónak. Ő tudja legjobban, ki mindenki volt egymagában, a külvilág számára meg maradjon csak meg egy személyesebb szóban. Valahogy így gondolhatta talán. De azért igyekszünk ki-kimondani a következőknek, hogy Kupa Katalin volt, nekünk Kati mama volt, édesanyjának (dédinknek) Katus, másodunokatestvérünk szájából úgy hallottam egyszer, Katika, és ki tudja még, melyik barátnője, kollégája, hogy hívhatta még. A Tisza Füszért nevű, akkori vállalatnál (vagy ma is van ilyen még? Vagy valami jogutódja? Valamilyen formában működik ez? Pláne, amikorra már minden másképp megy, és központilag is máshogy neveznek) volt éveken át amolyan logisztikusszerűség – olyan korban, amikor ilyen fogalmat nem is használtak. Üzletkötő? Kapcsolattartó? Vagy hogy lehetett abban az időben hívni. Úgy aludt el egyszer egy vonaton – talán pont Szeged-Budapest közti járatot meséltek –, hogy akkor ébredt, amikor már visszafele tartott. Olyankor is emilyen „ügyfélszolgálati” útra ment. Ráadásul nőként. Ilyenből se sokat képzelek abba a korba. A nagyapánk meg, akit sajnos nem ismertünk, még anyánk se, pedig nagyon szimpatikusnak tűnt ő is, képeken, meg a rajzolt naplóiban, vegyész-technikus, ilyesmi volt, a munkája során egy ideig Mosonmagyaróváron, és odakeveredett ott az ’56-os sortűzbe is. Nagymamánk, úgy képzelem, egy mini-paneli ablakból aggódhatott, hazaér-e élve. Mikor már megint emitt, Kiskunhalason éltek, és a papa már nem volt, anyánk egyszer nemrégiben azt mesélte, mintha minden nap kijárt volna a temetőbe érte. Vagy minden hetet mondott? Az még könnyebben meglehet – de mondhatott minden napot, hiszen annál jobban meglepett. Már idős volt, amikor, emlékszem, még mindig gyakran biciklizett. Ide is kijárt vajon naponta biciklivel? Mi mindent megbeszélhetett vele magában? Vagy csak párat sóhajtott, jelezve: nem hagyta itt magára? De az évek múltán ő is idekerült, közös sírjukba, húsz év különlét után. Milyen kőből van ez, kérdezem apánkat, hogy minél pontosabb próbáljak itt lenni. Leginkább beton, mondja erre. Akkor legyen beton – már ha az kőnek is mondható. Tábláik mellett kupa-dísz, gyerekkorunkban azt gondoltam, nagymamánk Kupa-vezetékneve miatt csak, külön kérésre, de hát nyilván valami vallási szimbólum is lehet talán. Sajnos foltokban már ki-kisarjadt mohák is, akkoriban még tisztábbnak, világosabbnak hatott. Vajon hogyan nőnek itt ki a mohák? Beton öregedése, pH-csökkenés, nedvesség és árnyék, spórák megtelepedése, növekedés, évszakos ciklus – foglalja össze ChatGPT. Hát így járunk még mind. Vajon lesz, aki már nem takarítja későbbi moháink?
KUPA LÁSZLÓ
1908–1972
KUPA LÁSZLÓNÉ
1912–2008
Gyerekkorunkban, mikor még a dédi élt, a vasutas dédpapa meg már rég nem, mintha annyi lett volna írva csak, neve helyett is, DRÁGA JÓ FÉRJEM. Ezt is át-intézhették, mikor a dédi elment? Csak most évek után veszem észre. Szüleink nem álltak a legjobban, minden ilyesmi költséghez, gondolom, a másik fiáék, nagymamám bátyjáék, Laci bácsiék lehettek – szintén Kupa László, csupa Kupa László volt ezen a családi szálon, anyánk kikutatta, hogy már az 1700-as években is találni belőlük, apáról fiúra, fiúról apára, Kupa Lászlók, ágról-ágra, egymás után, előtt. Másodunokatestvéreimnél megszakadt ez, csupa lányok lettek. (Kupa-lányok, csupa lányok.) A dédi, úgymond a feleség, de inkább a hosszú évtizedeken át csak özvegy, a nagy életben-maradt, ő lett az egyetlen dédszülőnk, amelyiket ismerhettük. Emlékszem a 90. születésnapjára is, nagy kerti ünnepnek szántuk. Képben volt, még mindig; egy darabig. 90 feletti, mint a néhai angol királynő, aki fél életemben úgy tűnt, már mindig itt lesz; rá emlékeztetett valahol, csak kádári barna otthonkában, méregdrága kosztüm helyett; és úgy beszélhettünk vele, hogy nem is gondoltunk bele, hogy még a másik döbbenetesen hosszan uralkodó, maga Ferenc József császár alatt született. Hosszú éveken át, amióta az eszemet tudtam, a lányával élt már, két megözvegyült öregasszony egy kis lakásban, anyaként és lányként. Groteszk színdarab kezdődne így, afféle kamarathriller, de nagyon jól voltak mégis így. Mi sem volt természetesebb. Nem is bírta már a megmaradt józan esze egyben tartani a kötőanyagát, mikor a nagymama, a lány, nem bírta a tüdőgyengülését és egyszer csak elment. Egy öreg anya, aki évekre túléli a lányát? Csoda, ha emlékezeténél marad. Szintén beton kettős-sír ez is, a másik párosuktól balra. Egymás mellett kezdték egy-egy generációból a férjek, majd be-betársultak, viszonylag gyorsan a lány és az anya is: késői, sokkal tovább élt asszonyaik. Emitt az „öregekén”, valami életükben soha meg nem kérdezett okból, egy kőgalamb is csücsül legfelül. A dédiéké a galambos sír, így idézem fel magamban. Mikor még élt az anya és lánya, két galamb rendszeresen rá-rá is szállt a bérlakásuk fekete vaskorlátos, így kicsit galambeledel-szagúvá is komorodott erkélyére. Úgy hívták őket, Lujzi és Árpi. Persze ki tudja, valóban mindig ugyanaz a kettő érkezett-e. Ők ebben voltak, és nekünk, az unokáknak, dédunokáknak, így is vitték az érzetet tovább. És mikor még úgy képzeltem, a szobrok úgy születnek, hogy valaha emberek voltak, de sajnos kővé változtak, és ezért nem éreztem szabadnak hozzáérni sem a szobrokhoz, nehogy kővé váljak, azt is gondolhattam, ez a galamb is Lujzihoz és Árpihoz tartozhat, talán akár az egyik ősük, vagy egy egykori barátjuk – vagy csak az ő tiszteletükre egy másik galamb, kővé-változottan idetéve. Volt itt egy zöld pad is, szintén gyerekkorunkból úgy rémlik. Hátrább nézek, amott van, két sorral arrébb, az ösvény túloldalán is, a vizet-hozós kútnál. Az emlék becsapott, a kúttal emidébb helyezte a kis padot. Végül is nagymamánkkal is hoztunk a férjek virágaihoz vizet. De a legfurcsább, hogy még mindig zöld, vagyis ugyanúgy megint. Hányszor festhették már át? Mintha lett volna közben fekete is valamikor, mire mára megint zöld lett. Na és a Mária nénijét megpróbáljuk-e megint megkeresni, kérdezi bátyánk. (A mama barátnője volt, és egy időre, előbbi halála után, afféle harmadik, fogadott nagymamánk is.) Volt, hogy már nagy nehezen meglett. Csak annyi rémlik, melyik tájékra tették. Még a teljes nevét se tudnám magamtól. Múltkor is csak hosszú évek után jutott újra eszembe, hogy egy időben mennyit jártunk hozzá is. Vajon hányan emlékeznek még ugyanígy rá?
BABÓS
ERZSÉBET
1919–1987
EMLÉKED MEGŐRIZZÜK
Szintén két beton sír egymás mellett, egy másik körletben. Mondhatni a további Babósék, dédmamánk testvére és szülei – rokonok, akikről még tudjuk egyáltalán, merre vannak. Kupa-dísz helyett már fekete kereszt, ezüst Krisztussal. Itt még jelen lehettek a családjukban, családunkban, egyelőre jobban is ezek a vallási dolgok? A mieink idejére, ahogy ismertük őket, már sokkal inkább kimaradt. Mondjuk, meséli apánk nevetve, csodálkozhatnánk is, ha az állampárt vasutas szervezetének kitüntetettjének, a mozdonyvezető Kupa-dédpapának, engedték volna az elvtársak, hogy bármiféle vallásról szó essék. Az ő nagy anekdotája volt, amikor elismerni érkeztek otthonukba az elvtársak, a legendás „Lenin az Olajfák hegyén” spontán átragasztott festmény. De ez is másik történet, és ez a lánytestvér sírja. „Pöszike”, így hívta mindenki, gondolom, a dédink pláne. Két lánytestvér közti, bájos kis pöszikézés. Egy hajdani kazetta-felvételen, azt hiszem, láttam is feltűnni, dobozhangú zsivajban, némán. Abban az évben temették, mint a bátyánk született. (A rendszerváltás előtt, a Szomszédok kezdési évében.) Vajon tudott még a déd-nagynéniségről? Vagy hogy hívjuk ezt? Kiindulva abból is, hogy maga a dédi is, élete alkonyára, már mennyi mindenre nem emlékezett. Mennyire lehetett ez is testvéri vonásuk? Pöszike sose ment férjhez, mondja apánk, és tényleg, hisz ez csak az ő sírja. Volt egy „barátja”, aki nős volt, meséli hirtelen – sose hallottam ezt az adalékot se még. Úgy volt, hogy majd talán hozzá, de aztán mégse, más lett annak a felesége. De egy utcában laktak, és úgy jártak össze mégis. Na szép. De közben mégis tetszik a maga módján. Mint egy Kosztolányi-novellában, a másikhoz beszökve. A lombok alatt, a porverte Hajós utcán. Vagy Vihar utcán? Valami ilyesmit mond, de csak félig hallom a tömegtől. Valamelyik volt. Vihart jelenthetett ez is egy asszonynak, a kisváros-közepi, száraz-forró tengeren.
BABÓS SÁNDOR
1893–1931
NEJE
SZABÓ M. ROZÁLIA
1878–1958
Neje. Milyen pongyolán is hat hirtelen ez a szó. Mégis olyan nemesen egyszerű. Miért is kellett volna túlcicomázni? Dédmamánk apja – akiről egész életében nem is tudta, hogy nem is az igazi apja. Anyánk nyomozta ki később, tizenvalahány évvel a dédi halála után, családfakutatásai során, hogy az igazi apa nem is a Babós, hanem, azt hiszem, ha jól emlékszem, a Maczkó. Nofene. Méghogy egy Maczkó úr. Dédnagymamánk medvebocs. Atyaég. De lényeg a lényeg, ezt nem tudhatta meg. Még életében, gyerekkoromban, amikor valamit emlegetett az apjáról, kérdeztem is, azt egyáltalán hogy hívták. Mondta, Sándor volt, Babós Sándor. Egész odáig csak egy ködalak volt. Volt egy apja a dédinek és kész, nem láttam el odáig, hogy még annak is volt egy neve, arca. Máskor meg azt mondta, megint más témához csatolva, „jaj, az én édesapám meg csúnya zsidó ember volt, de én szerencsére nem lettem az!” Ezen általános iskolásként, tudván ezt a zsidózási jelenséget, akkor valamelyest nevettem. Aztán persze később már, de még mindig kisiskolásként, tovább tanulva a történelmet, bele kellett gondoljak, micsoda önirónia is rejlhet ebben: hát tényleg jól járhatott a dédi, ha azokban az években, se nem látszott úgy, és még tudható sem volt, hogy valamelyest zsidó köze lenne. De főleg reformátusok voltak, már amennyire utólag számunkra látható maradt. Egy törött kőharang fekszik a sír egyik sarkán, valaha ép volt, vaskos díszharangként feszített. Alóla előbukkan egy újabb, sír-megújításra szólító üzenet. Egy másik sarkon még pár, ugyanerre felszólító fecni. Lehet, már csak mi látjuk mostanában? Intézhetnénk mi is, de a törvényes, megújítást intézni tudó leszármazottaknak, annak idején, nem mi lettünk kiadva, hanem valamelyik Kupáék talán. Mi Kupák se vagyunk. Csak ide-idejáró többiek. Hozzájuk képest. De ki fogja megújítani, pláne ha a cédulákat hivatalból idetevők egyszer csak már tényleg megunják? Lesz kiket felszólítani élesebben? Tudnak vajon élő telefonszámot? Kontaktszemélyt az élők sorában? Le kellhet nyomozni, ki a gyerekük, unokájuk, magunkfajta oldaláguk? És látogatni ki fogja majd még egyszer, ha úgy lesz? Hozzánk hasonlóan, valamelyest-rokonként, csak azért is idejönni, virágot rakni és mécseseket gyújtani, gondolva a többiek között még rájuk is? Mikor már egyhamar mi sem leszünk? Pannikáék, illetve leszármazottaik, vajon ezért még kocsiba szállnának? Hogy elautózzanak Makón kívül még egy Kiskunhalasra is? Eszükben lesz miattunk? Vagy olyankorra már mindegy? Nekik pláne alig fog mondani valamit olyan, akivel gyerekkorunkban még mi se találkoztunk. Vagyishogy már mi se. Mégis mennyit jelentenének ők nekik? Mi is alig tudunk róluk valamit. Sándor volt az első úgymond-depressziós ember a családban, szólal meg apánk ismét csak váratlanul, megint egy újabb, sose mesélt infóval, Sándorral kezdődhetett ez az egész nagy cécó, ami időnként, ilyen-olyan formában, fel-felbukkan akár még nálunk, az ükunokák között is. Szorongásos betegnek lenne ma mondható. Öngyilkos is lett, tudom meg így. Állandó rettegésben, aggódásban volt, kicsit talán a semmiért is: hogy jaj, mi lesz majd, hát hogy lesz ez mégis. 5 lánya volt, köztünk dédmamánk, 5 kis éhes szájat kellett valahogy eltartani, ezen is félhetett. Kőműves mester volt, szóval pedig még csak nem is voltak szegények: munka mindig megvolt és érte is bevétele. De mégis. De mégis, valamiért mégis. Az már benne lett volna keresendő, ha akkoriban, olyan életkeretek közt, jobban foglalkozhatott volna ezzel is. Nem lehetett már mit tenni, csak emezt az útvonalat látta. „Dédike”, mondja apánk távozáskor a „nejre”, apánk születése utáni évben halt meg, alig ismerhette, „még ültem az öledben”. És valóban: fotó van róluk, üknagymamánk az ülő öregasszony, ölében apánk mint kisbaba. Most meg megszólítja az idők kilométerkövein át, Dédike, mondja a hatvanvalahány éves, egykori újszülött. Viszont, írja a feleségem, milyen fiatal hapsit fogott ki már. Visszanézek az éveikre, és tényleg. Hogy jöhetett össze a korosabb hölgy és a fiatal kovács? Meg lehetne írni egyszer.
Református temető, Kecskemét (Széchenyiváros, Irinyi utca)
Varga Mihályné
óvónő
1933–2015
Emitt már írottabb betű. Nem nagykapitális. Fekete festékkel ráfestve, nyomott-rombusz fejfára. Még csak nem is fakereszt-szerű, pedig illene hozzá. Tizensok éven át viselte egy orvosi műhiba, egy többé már nem működő fél kar, fél kéz, őrjítő terhét. Kicsit bele is bolondulgatott a végére már, a maga módján, a sajátos megnyilvánulásai formájában, ő is. Most búsfeketén a neve, és a nemes hivatása, amelyre olyan büszke volt, óvó. Sőt, mi több, óvodavezető is volt. Igazgató, ha úgy mondjuk. Miért is ne írhattuk volna ki érte. De feketéllnek a betűk mégis: életében is sokat sírt, túlérzékeny néni volt, amióta csak ismertem, és én is könnyen-megbánható lettem világéletemben, sajnos. Volt, hogy már kijjebb kopott, ezalatt a tíz éve során, az első, már földbeli évtizede alatt, de egyszer eszünkben volt hozni és újrafestettük a felírást. Le is akarnánk újra lakkozni, időnként eszünkbe jut, némely halottak napján, ha jövünk, megfogadjuk, aztán meg mégis elmarad. Egyszer talán majd mégis. Mint a papa mellé-temetése, mint szintén tíz éve húzódik, különösebb, némely-részt személyesebb okokból is. Vannak sérelmek, amelyek tíz év után sem múlnak nyomtalanul, még ha időnként anyagilag akár lassan készen is állhatnánk. Majd ha a papa már száz éve született, nemsoká eljön az is. Ha már a tízévnyi holta felett már át is suhantunk. Anyánk mintha sose állna készen mostanában rá. Addig, állítólag, megvárja a procedúrát egy hivatali polcon a hamva. De el nem tudom ezt képzelni, legalábbis nehezen: komolyan csücsülnek olyan ügyintézők itt, akik még a mi öregünket is tíz éven át örzik? Van egy polcon csupa végtisztességre-váró néhai hamvveder? Vagy csak mi vagyunk ilyen renitensek? Illetve már-már kattantak? Ezügyben is? Milyennek láthatnak minket, akik már tíz éve nem temették el rendesen a papát? Mondjuk az öreg is tett érte valamelyest. Mégis, ha tehetném, egymagam is elintézném ezt is végre, csak legyenek már végre megint csak ketten? Vagy legalább, ha még nincs is itt, erre az esőverte fejfára ideírattam volna. „Nem akartuk annó a papát is ideírni?”, kérdezem bátyánk. „De hát nincs itt!”, mondja, félig-meddig, kínjában is, már-már nevetve. Ő is érzi, milyen abszurd. Ha nincs itt, akkor nincs itt: de szerintem kiírva attól még lehetne, a szimbólum kedvéért, mintha már itt nyugszana végre. Aki életében nagyon ritkán nyugodott meg, legalább is utolsó évtizedeiben, szegény. Ki is kötötte a mama, emlegeti fel apánk, hogy lehetőleg csak jó messzire is legyenek egymástól, az öreggel. És a maga módján ez végül is összejött. Nem egy síron belül messzire, egyelőre, hanem a mama, most már megnyugodva, a sírban, nagyjából amilyennek szerette volna, a papa meg várakozik valahol még egy polcon. Mennyivel magányosabb is a mama így, most tíz éve toporogva. Életében is sokszor érezte ezt, „bezárva”, félkarral-működően, inkább már semerre el nem járva, fenn a hetedik emeleti „négy fal közé”. Emlékszem, egyszer bánatában és váratlanul így mondta, be vagyok zárva ide a négy fal közé. Sose hallottam így ezt tőle, se előtte, se utána, de mégis belémivódott, és azóta is sajnálom, ahogy volt, ahogy lennie kellett, még így is, hogy mióta nincs is már. Milyen magányos tud lenni a sírban is, akit bezzeg máskor, többnyire, annyian körülvettek, hol viszonzott, hol viszonzatlan rajongásai, lelkesedései közt. Mennyi mindenkije volt, és mostanra itt találjuk, az öreg nélkül is, folyton magában. Meddig fognak emlékezni mások is rá? Vannak még, járnak-kelnek ebben a számunkra megismerhetetlenebb, egyre kevesebb közű, csak néha visszajárt városában? Élnek itt, haltak már ők is? Hány évesek az egykori óvodások? Gyerekeik vagy unokáik vannak? Találnánk még benn egy (szintén) polcot, egy vitrines szekrényt, egy üzenőfalat, egy bekeretezett képet, bármit, hogy is még a vezetőjük volt, úgymond egyik tyúkanyójuk? Ha más kézzel fogható nyomát nem is találnák, csak véletlen kicsikart mesélésekből, be-bekopogva ajtókon, hogy ő is meg ő is az óvodása volt? És így nem mérhetően, de valahogy lekrikszkrakszolhatóan megmaradhatna, bárkinek későbbre, hogy egykor a fél város becsülte, ismerte, számon tartotta? Ha Google-be beírom a nevét, és hogy „óvoda kecskemét”, vagy „óvoda igazgató kecskemét” láthatóan, persze felületesen, nem is találom. Vannak, amiket mégse őriz meg eléggé az internet, ahol mindennek nyomát kellene találni? És így múlik el az évtizedek múltán a hivatali polcon várakozó papa is, aki valaha jobb sorsra érdemes, nagyobb ismertséget érdemlő, de ennek esélyét mégis elvesztő, szintén városszerte ismert tanár, újságíró, főszerkesztő volt? Aki megírni valóit, Weöres Sándorokkal és Németh Lászlókkal kötött barátságát, önhibájából és mások által is, az egészet el-elkótyavetyélte és elvesztette? Főleg az alkoholbetegségébe fojtva, és a mama rabszolgahajcsárkodása által, egymást kölcsönösen szinte idegbetegbe sodorva? De hiába bosszant mindez magamban, a maga módján, persze csak számunkra, valahol lecsendesedik, és keserédes formájában kicsit meg is szépül. Megbékélünk a sorsukkal, még ha ők nem is nagyon tudhattak maguknak. Visszajövünk és ilyenkor mégis, bármilyenek is voltak életükben, visszaszeretjük és hiányolni kezdjük, fel-felvirágoztatjuk, mécseseiket gyújtjuk, hogy ne érezzék, mintha kicsit is elfelejtettük volna őket – és még csak az se érdekelje őket, hogy örökké-vált kettősségük helyett valójában most is külön vannak. Pedig a mama is, új magányában, akár minden nap vagy minden héten is itt várna ránk, a távolságot leküzdve, amilyen szeretetre-szomjazva is csak ismertük, itt fekszik most már egész évben értünk, és még ha valahol időnként eszükbe juthat és kicsit fáj is, itt vár vissza időnként minket, szegény egykori kislány, levelek alatt fázva, újra és újra sötétbe távozó, hátrahagyott éjszakákon.
Utolsó kommentek