„Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.”
(Weöres Sándor)
„A cédulaíró”.
Ezzel a munkacímmel vágta össze nagyapámról
élet-unt-interjúját nagybátyám,
hiszen élete végefelé könyvei helyett már csak céduláit írta,
de azt is legalább fióknyival, ládányival,
szavakon-elmélázásokat, nyelv-megfejteni-vágyásokat,
főleg mikor kicsit-rabszolgahajcsár nagyanyám aludt is,
szunnyadását vadászosan kifigyelve, kisvillanyát titkon kapcsolva,
visszafeledkezve egykori irodalmiságába, letűnt árnyként,
éjjeli panelmagányban.
„Ne cetlizzél!!!!” –
így meg rám ripakodott egyik főnökasszonyom egyszer,
mikoriban minden szirszart irodaasztali öntapadósaimra írtam,
talán hogy később ne felejtsem,
ő meg nyilván akarta, hogy azonnal intézzem,
profibbként, mint valójában szerettük volna magamat,
és ne is olyan visszahúzódóként, mint sajnos sikerültem,
hanem a szeme láttára, füle hallatára.
Hibátlanul, nem elkótyavetyélten,…
Látod, Papa, én se végeztem végül olyan jól a munkám.
Írhattál volna te is tovább könyvet,
maradhattál volna szerkesztőségben,…
És megmaradtak mindkettőnknél a cetlik,
a fecnik, az emlékeztetők, a vázlatok.
Ma már inkább a telefonomba írom fel mindet,
mert muszáj maradtam mindent csak felírni,
te azt se használtál végül, csak
papíron írtál mamának egyszer egy afféle „SMS-t”,
mert annyi érdekelt még, hogy olyan is van a világon…
Megmaradtunk cédulaíróknak,
próbáltunk többet, igyekeztünk, hiába,
fel ezt tudjuk mutatni, ezeket írtuk:
ezek voltak, míg nem hagytak nyugton,
ezeket hagyjuk örökül, ez lett a sorsunk.
Utolsó kommentek