* Juhász Gyula: Alkonyati órák
Próbálnánk lefesteni, visszaadni
egy-egy albumban a többieknek, vagy kopott szalagú
filmetűdökön, vagy finoman hömpölygő, megfontoltan
lépkedő zongorafutamokon, de folyton, folyton
korlátokba ütközünk. Ahogy váltogatja egymást azon a
hó-takarózta tájon, a rózsa, a narancs, a lila, a kék,
hogy is mesélhetnénk újra, körbenézetni képtelenül,
és hogy is mérhetnénk pontosan vissza,
mikor éppen melyik a váltás és melyik az átmenet,
hogy meddig tart a rózsa, és hol fut belé egy kék is,
hogy hogy formálják egymást is újra, hogy mettől meddig,
és hogy melyik az árnyék, és melyik a fény.
És túl is mesélhetnénk az egészet, körülményes hasonlatok
közé szorítkozva, mégis elszállna rögtön, egyhamar
kit is érdekelve, az olvasó és a kritikus továbblapozza:
megint csak egy tiszai táj. Egy téli szimfónia.
Egy napnyugta-árnyalta hólepedő. Rózsa, narancs,
lila, kék, jobbra-balra tánclépéseikben, egytől-egyig,
körbenézhetetlenül, visszaadhatatlanul, jelenlét nélkül,
hamisan, és minek is. Túl is forgathatnánk a filmet,
túl is komponálhatnánk a dalát, elmúlna egyhamar ugyanaz
az az élmény, már nem számítana, hogy hogy keveredtek
ezek a színek, akkor-ott, hogy hogy játszadoztak
egymással és velünk is a téli kedves kis árnyak
és a fények, bár nem tudva tisztán egy idő után azt sem,
valaha valóban láttuk, vagy csak valami álomi táj volt,
azon a parton, amit pedig ezerszer jártunk.
De nézz körbe ott és meséld el akkor is.
Kelj fel az ágyból, téli borultságodból, hagyd azt a
betegágyat. Kimászva még utoljára, vagy csak fekve maradva
és újraálmodva a várost, egy nyugodt pilledéssel bódultan
és megbékélten kiszállva, hagyd el a szirupízű, állott, dohos
ölelésű, száradt paplanod, szállj ki még egyszer a konyhán,
ahol egy kockás abrosz fölött anyád miattad szonytyolodott,
zúgj ki a hallgatásos, szánalomrejtő üvegajtón, ahol a
vendégeid nem eresztik át, mert azt mondták, nem érdemes,
szállj ki a hűvösülő, falevélkergető utcán, ahol magadban
annyit csatangoltál, elveszetten és másokkal össze se nézve,
szállj ki a Palánknál, az Égő Aranynál, és vedd nyakadba
ezt a zavaros évadot, a művészetre éppen mit se figyelő,
földi dolgainktól verítékező, túlélni-próbáló várost, nézz be
a Napba és kelj át a hídon, mesélj, milyen ez a
talán valaha-látott, talán álomi táj, meséld el egyszer,
ha az erődet majd újra érzed, milyen ez a színkeringő,
hogy tündérek okozták vagy csak te magad gondoltad újra,
rózsa, narancs, lila, kék, és kék, lila, narancs, rózsa
és a többi, amit még nem vettünk észre és nem tudtuk
ebben a furcsa keringésben, keveredésben megfogalmazni,
lekottázni, a többieknek megfesteni, nézz szét rajtuk,
vegyen körbe a táncuk, amibe születtél,
és amitől néha elköszönnél,
jegyezd meg magadnak, és mindannyiunknak,
mint az élet bagatell csodáit egytől egyig,
ezt a télalkonyi tájat, majd feküdj vissza hát
inkább, hogy ébredhess egy jobb korba is,
csak az egészet még
mielőtt befejeznénk.
Utolsó kommentek