Amikor teljesen véletlenül a néhai (tanár, újságíró, a Forrás folyóirat alapító főszerkesztője) nagyapádnak a dedikációjára és néhány eddig számodra ismeretlen versére bukkansz rá egy antikváriumi (1959-es, kecskeméti) antológiában. Nem tudom, mikor lehetett részem utoljára ekkora meglepetésben. Hosszú évek után, utólagosan, megint újabb oldalát ismerhettem meg.
Az egyik közülük:
Varga Mihály (Kunágota, 1928 – Kecskemét, 2015)
Nem könnyű önfeledten...
Nem könnyű önfeledten ringni
tükör hátán a tónak,
bámulni égő nap tüzében
sima testek lepergő gyöngyeit,
mélyülő vízben egyre lépegetve,
meglesni testek rejtett titkait,
labdát dobálni felkacagva,
frottír köpenybe bújva,
szörpös pohár jegével oltani szomjunk,
vagy zöld szőnyegen elnyúlni hosszan:
nem könnyű önfeledten
pihenő órák mézét, lázas órák illatát
szívni magunkba;
világról, bajról mit se tudva
beléfogózni a tovalebbenő pillanatba.
Hiába hív ezer csodás varázs csalfa rétire,
nem könnyű feledni, hogy halálra-vágyó, rút szelek
zúgnak át gyanútlan falvak, városok felett,
s villanó villámok éle vág be
távoli házak ablakán,
nem könnyű mit se tudva aggódó szemekről
messzi kínokkal nem törődni.
Ó, hány illat vonz,
hány szín int ránk sugárkezével,
a hullámzó csillogásban
hány lomb nevet dús szőnyeg felett,
hány felhő kacag szikrázó ég alatt,
hány madár dalol ott messzi valahol,
hány drága perc csábít,
– és mégis:
Nem könnyű önfeledten magunkba szívni
a sok csodát:
sejtjeink megtelnek távoli panaszokkal,
s velőnkbe a gyűlölet magvát hintik el:
Nem lehet sokáig önfeledten ringni
nyári hullámok felkavart-furcsa hátán.
Utolsó kommentek