Volt valami azokban a nyarakban,
valamim azokban a beszűkítő, irodáinkba zárt,
pilledt falakú, egymásra pakolódó egykaptafa-délutánokban,
szektásan nyűglődve a felesleges, ránk se figyelt rejtvényeinkkel,
miközben odakint csorgott, zakatolt villamosán a habzó városi élet,
amelybe pont hogy tartozni próbáltunk volna, máskor meg folyt ott
az szénás fellegű, tömör, fejbe kólintó vörös sör is,
ha kiszabadultunk, már ha a rágódástól elszabadulni sose tudtunk,
de bármi gond volt, amelyekről azt hittük, örökké nyomhat,
ezekben préselődünk ezután is, valami mindig vigasztalt,
kis sikerek, bódult felejtések, tévúton kergetett plátói boszorkányok,
valahol majdnem-jó időszakaim voltak ezekben is,
mint megtalálni mindig minden rossz szakaszomon
egy-egy jobb állomásom, néha úgy tűnik, csak a jeges ködbe visz
tovább ez a sok valahol-kisodrott, vissza sose váltott vonalú pálya,
de akkor is, most is, már majdnem, majdnem jól voltam, vagyok,
még ha nem is látva, bár akkor se ment jól, azoknak is igenis
mindig megvolt magunknak bennük a bája.
Utolsó kommentek