,,És sehogyse vagyok"
(Ady Endre)
A sötétben hazafelé lépek.
Fejemben a megfáradt gőz,
mi alkohollal keringőz,
és úgy úsztat ki a városból
a széllel az este. Meg benne szerte ülepedve
a munkanapi bosszúságok meg a más elviselt dolgok
egész heti mocska, és a hétvég csak-megpihenni-kedve.
Itt kinn gyér-lámpás csönd, magamban bárhány dühöset is mondok,
némi plusz fényt és zajt hoz még, míg kanyarodom, csak ez a kocsma,
hogy a záróra előtt pár hőbörgő vendég még odabenn időz.
Tán be is térhetnék. Úgymond, kanyarból egy körre. De bocs, ma
nem, szólok fordulva a saroknak, és megyek tovább. Mert minek is?
De egy pillanatra, tényleg csak pillanatra, mint váratlan dizőz
egy színpadon, eszembe jutsz, a sörfelhőm kivetítőz ide is:
amíg itt járok, az árnyban, másodpercre elképzelem, hogy ott várnál.
Hogy leparkoltál a kocsma előtt. Hisz most erre úgyse számítottam.
Tök titokban jöttél, és GPS-t bökdösve kerested a kormánynál,
tán teszünk pár kört is, beülés előtt, hogy gázpedálod én is nyomjam,
a teraszán meg, zárórát letojva, letáborozva egy asztalnál,
ott is megtárgyalnánk, újragyártva a világot, milyen lesz a jól-van,
majd muszáj is maradnod, mert vörössörrel már nem ülhetsz a volánnál,
és meg kell nézni, több hely vajon melyik ágyon vagy melyik matracon van.
Aztán lépek egyet meg egyet még, és persze eltűnik ez a ködkép.
Ugyanazok hangoskodnak benn, én meg ugyanúgy járok kinn az úton.
A legtöbb dolog túl szép, hogy igaz legyen, én rég tanulom e törvényt,
jobb, ha pár utca után árva karommal ezt is álmaimba nyújtom.
Megszoktam e sötétet, e csöndet is. Hogy képed is néha délibáb,
és van, hogy szólnék, de mint egy csak képzeletbeli barátom, sose szól,
és furcsának-született ködünk ettől is csak hidegebb és még lilább,
és mint sok más az életben, egy-egy kanyarban kisiklik, elpacskerol,
csak nézhetem képzeted az éji utcán: hiába. Mert tudom, inkább
már úgy vagy ott is, mintha nem is lennél. Hogy nem vagy sehol.
Nem vagy sehol.
Utolsó kommentek