* 4 cent vodka, 8 cent paradicsomlé, 2 cent citromlé, só, bors, Worchester-szósz, Tabasco-szósz és némi zeller
Csupa vörös volt, és fekete, fentről-lentig, az a lány,
olyan Julien Sorel-esen, persze, és tőle talán
az egész kedvem is. Csordultig telt gimink folyosóján
két színe: nem is, ami volt, hanem amit csak sejtetett
kettőnknek akkor-ott vele. Múzsámmá nem lett, verseket
nem neki szántam, hanem olyan pótnővérem-félévé
lehetett, pár félévnyi átmenetig. Csak rokonnak tűnt,
üzeneteinkből, egymástól olvasott műveinkből,
ahogy éltünk, amikbe merültünk: ahogy elkerültünk
latinórákra, Metálfesztre, ki a Vadkerti téri
régi-Garaboncziásba,…
De hová lettek ezek is?
Sok minden elveszett,
és nem lelem. Nincs is már MSN,
meg iWiW sem, mélybe-nyelődött velük minden levelem
az éterben, mindaz, miket akkor gondoltam, képzeltem,
néhány kis rész magamból is hátramaradt az években,
félholtan bújnak egy-egy elhagyott egykori fészkemben.
Ha ma koncertre megyek, van, hogy most is gimissel teszem,
ma is felkapott helyekre, bandákra – közben sehol sem
voltak ők még, akkor rég. Mesélhetnék is, mint nagy öreg,
de hallgatok:
valahol elveszett,
kicsit el is temettem,
és azt hiszem, így fog elveszni majd emez is, menthetetlen,
mert minden cserélődik, mi magunk is, és a koraink.
Ezek az ő bulijaik. De hol hunynak a mieink?
Voltak? – Vagy csak úgy szerettük volna? Éltük-e, amikre
akkor vágytunk?
Valahol elveszett,
mint vörös-fekete
boszorkány-nővérem: poros filmszalagokra égette
a múltidő és dobozba tette. Ott lapul valahol,
suliknál,
bezárt kocsmáknál,
merre lélek se kutyagol.
Utolsó kommentek