Átutazóban, nálad járva, mintha kicsit nem-ébren volnék.
Na, de nem úgy, hogy nem volna hihető vagy valószerű. Inkább
amolyan: idegen? Persze ezt sem úgy értem…! Mondom, akkor m’ért,
már ha el t’om.
Nem botlom ismerősbe: se gyaloglók, se bringák,
se autóablakok nem intenek rám. Nem vezetnek az utcák
Á-ból Bé-be, mintha tudnám, honnan, merre. Legfeljebb te vezetsz,
gabalyain át. És falain, sarkain, nem hogy melyik cucc Á-t,
melyik Bé-t jelöl, de az is új nekem, melyik, amit kinevetsz,
vagy ami szomorít:
nincs elő-emlékem, semmi e helyen itt.
Mint ahonnan jöttem, ilyenkor elhozom saját tizen-korom.
Hasonlítgatom: nekem az úgy volt, neked most így, mert idevitt.
Én meg épp megismerem. Tán így a te álmod is?
Hogy olykoron,
gondolatban, se egyedül bolyongjak: nem csak itt, ez utcákon,
de a két életünkben, városainkban, az álomi falak
közt se tévedjek el, ha szemünkre perdül az ágyon a mákony.
Ismerjem múltad, mád… És ha lesnek ránk az ébrenléti vadak,
már egy ismerős úton várjalak.
Utolsó kommentek