A téli ég, a rózsa-lila-szürke felhőfüggöny
alatt, fölébe a már furcsább árnyú háztetőknek,
meg az ünnepi plázafénynek, repdes pár üzenet,
százharminc kilométereket rögtön átkelők, meg
visszakészülők, a cél egyszer nyugat, egyszer kelet,
ki is látná át, némelyik hol oda, hol ide lett,
és motor nélkül is mi hajtja, miféle szerkezet.
A főutak, sztrádák és sínek felett, miken jönnek-
mennek ismeretlenek, vagy még hoznának-vinnének
is, telekocsikban meg vonatkupékban, ha kérnénk,
átkel sok sorunk, sorompón is, mint ez a kis ének,
és ha mások meg sem értik, még szerezhetnek érvényt.
Lehet mérlegelni rajta, hogy mi hozta, miért lett,
tűnődni pár körülményen, okozaton, törvényen –
vagy hagyni, hogy ami megy, az csak magától történjen.
Mint néha emígy vagy amúgy vagyok, ha eszembe jut,
ahogy ezeket az utcáim naponta átlépem,
téli ég meg felhők alatt, mint az üzik, ugyanúgy,
csak lent, lassan, napi dolgainkban. – Ez pont az az út.
Ugyanez terül szét, mint akkor, mint egy csók után volt,
egy hajnalban, rá koncis estre, térkövekre festve.
Ahogy akkor aludni mentem, épp erre keringtem,
és magamban persze pergettem, mi volt. És ez talán,
ami ilyenkor eszembe kergetgetheti menten?
Akkor egyik munkahelyi pamlagra behevertem,
csak a buszig, és azt hittem, fekve el is vesztettem
hajnali váratlan esetem, aludva rá egyet,
mint mondják. Hogy elviszi reggel egy sodró pillanat.
És mégis reptetünk most üziket, oda fel, veled.
Hogy legyen még egy talány lenn, itt a téli ég alatt.
Utolsó kommentek