Jó Hámory uram, egy gyűrt Balcsi-tábori csopvez,
mestere flegma szóknak, beceneveknek, beszólásnak,
plusz-tíz-év-arcán láttuk, majd melós korunkba’ hogy lesz,
hogy „az élet küzdés”, aztán annál küzdősebb a másnap.
A Zöld Pardon, a Rio, a Morrison’s meg a többi,
vagy még állva, vagy már beton-tájban se lelve hűlt helyét,
csak őrizze fenn zakós-borostás rave-hevét, és nevét,
egy pult, hol dől, és hol jövőjét egyhamar kiötli,
menjen egyenesbe minden, mint ahogy fenné késhegyét.
(Ez még nagyon a múlt. Messze nem tudtuk, hová visznek el
azok az évek, eztán mi vár ránk, és mi lesz a rendszer,
hogyan húznak le sulik, munkák, választási ikszek, ejj,
hogy egy bohém időtöknek, kis élhető gikszerekkel,
is vége lesz, és min csak majd a volt-társakkal merengsz el.
De ott még megvolt, és „ültünk és néztük”, hogy fénylett Fonyód,
a lötty-tilalmat árnyas körben szegtük, míg lealkonyult,
az a pár napnyi tábor bennem máig vidám és komót,
de a naplementékkel közben valahogy mégis kimúlt.)
Legyen jó szele továbbra is, üzenem vissza egy
lepergett, rég-tavi nyárba, akárhol él-hal és
akárhol érik az esték.
És én is, ha visszamegy
a karmám a rosszba – mert ilyen eset sem kevés –,
mint visszajár torkunkon a részeges hordalék,
úgy lettem, hogy amiket félúton felnőtt fejem itt lát,
mostanra mindazokon nem is húznám fel magam inkább,
harag nélkül, és nagy cinikusaimról véve mintát,
és anélkül is, hogy sorsomért bárki mást lehordanék,
csüggedt szó helyett
már egy hámorysat mondanék.
Utolsó kommentek