A fába zárt szellemes rész a Múminból. Most a múltkor megint eszembe jutott, mégpedig tanulás közepette, meglepő módon – vagy mégse olyan meglepő ez, mert minden más random dolog eszébe jut az embernek, ha tanulni próbálna, csak olvasott anyag utánagondolásától meneküljön –, a történetmondásokról és a mesekutatásokról tanulva (nofene, jó komolytalannak hangozhat, pedig annyira nem az), és ahogy utánagondoltam a meséknek, amiken felnőttem, és amikből sokat már el is felejtettem. Ez az epizód sincs meg olyan élénken a fejemben, most ugrott csak elő a mélyből, meg egyszer bő egy éve is, előtte semmi, az évek alatt a háttérbe szorult és homályba veszett. Meg majdnem elfelejtettem már magát a Múmint is, ezt az amúgy kedves, de nagyon-nagyon fura, félig svéd, félig japán mesét, csak aztán eszembe szokott jutni, hogy volt ilyen is, és hogy tökre szerettem, amikor kicsi voltam. De tényleg nagyon fura egy mese volt, mind a vízilószerű meg más ilyen-olyan szereplők, meg mind a világ, amiben játszódik, de valahol pozitívum ez a furcsaság, mert különlegessé teszi, és kisgyerekkortól egyenes utat jelentett a szintén-furcsa-de-felnőttesebb animébb, meg a pszichodelikus cuccok meg a szürrealizmus világába. Sok kortársam már nem is emlékszik rá, inkább talán a tőlem pár évvel idősebbek, lehet, hogy nem is tévében láttam belőle részeket, hanem csak utólag VHS-en. Kilencvenesévek pávőr. De akkor egy éve, amikor szintén eszembe jutott, épp a suliban beszéltünk a mesékről, és szóba került a Múmin is, egy nálam egy-két évvel idősebb csaj szintén mondta, hogy nézte kicsiként, és hogy szintén látta ezt a para részt. Röviden, egy erdőben a sötét tisztáson volt egy korhadt fa, amiből valami szellem, vagy varázsló vagy nem-is-tudom-micsoda, aki be volt zárva a fába, beszélt hozzájuk. Aztán kikönyörögte(?), hogy szúrjanak bele egy szalmaszálat a fába, és azon át ki tud jönni, vagy valami ilyesmi volt, YouTube-on újra kellene néznem, hogy pontosabban tudjam, de kijött aztán, nagy lila füstfelhővel, és kurva gonosz volt utána, lényegében kiszabadítottak valami démont, aki hazudott nekik. De aztán valami csellel visszament végül, Vándor kihúzta a szalmaszálat („Vándor”, höhh, még nevekre is emlékszem belőle – Vándor, Pöttöm, Bájocska, stb.) kivágták a fát és elúsztatták a picsába a nyílt tengerre. Nagyon komor volt az egész, meg ez a vég is, meg eleve ez a kiszáradt szürke kopár fa a sötét tisztáson, amiből kiszól valami mennydörgő hang, az egy gyereknek kurva nyomasztó. Nekem legalább is az volt, és látod, meg is ragadt a tudatalattimban, mint valami sivár, régi rémálomszerű izé. Viszont anno kiskoromban, talán éppen ezért a borzongásért is, mégis újra és újranéztem azon a VHS-en, mint ahogy ma tennék be valami thrillert. És még legalább ugyanilyen para volt a Hófehérke sötéterdőbe rohanós jelenete is, arról a pre-BlairWitchProject-élményről se feledkezzünk meg.
Az ufók. Több ismerősömtől (és jellemzően lányoktól, hogyhogynem, valahogy) is visszahallottam már, hogy gyerekkorukban rendszeresen attól rettegtek az ágyban, hogy ott a hálószoba sötétjében majd jól megjelennek az ufók, és vagy elviszik őket, vagy csak állnak ott, magasan-soványan, és csak néééznek, figyelik őket. Ez az ufó-para nekem is megvolt, és talán hatványozottan is, ugyanis megvan az a múltbeli egyéni hatás is, ami ezt akkoriban kiváltotta. Apám speciel annak idején tévés volt, és csinált többek között ufós műsorokat is, meg meg is van két-három saját ufóészleléses hosszabb dokumentumfilmjük, szintén kazettán (nagyon a VHS-korszakban járunk e vissza-a-múltba-utazáson), amiket szintén kismilliószor megnéztünk tesóimmal, és nagyon beleégett a fejembe, amiket beszámoltak azok a – ki tudja, hány százalékban elmeroggyant, hány százalékban hazug, hány százalékban mégiscsak igazat mesélő – emberek. Meg főleg az illusztrációk, basszus, azokban direkt össze voltak photoshoppolva a hatás kedvéért mindenféle kisszürkék meg magasfeketék, amiket persze hogy egy életre megjegyzett a kölyökfejem, így az ufók számomra már nem csak elképzelt rajzfilmfigura-szerű izék voltak, hanem úgymond láttam is valami valósabb formában is a képernyőn őket, és félelmetesek voltak. Ugyanakkor izgalmasak. Tök sokat fantáziáltam róla, hogyan-miket próbálni beszélni velük, és hogyan fényképezném le őket valami csellel. Meg ezeket is valami horrorfilmszerű kisrajongásképpen nézegettem újra. Para volt, de izgi, szintén. Az X-aktákat viszont már nem mertem megnézni, már a főcím után kimentem a szobából, és vagy játszottam valamit, vagy lefeküdtem aludni, mert már a zenéjétől is kivoltam. Valakit a Delta zenéjétől verte ki a víz, nekem ettől.
Az a fekete kutya, aki megkergetett. Aztán meg az összes többi kutya, egy fél gyerekkoron át. Nemtom, pedig volt is kutyánk ennél a kiskori esetnél is még kisebb koromban, én már nem emlékszem, csak mesélték, állítólag tök jó haverok voltunk, és be is feküdtem hozzá, meg ettem is a kajájából (jó’van, na, mondom, mászkálós kis totyis voltam még). De emez a kutya, fúúhhh, aki egy télen ott loholt szinte a hátamban, amíg a kisdömperrel bemenekültem a hóban a biztonság egyetlen mentsvárát jelentő házba, na az aztán elintézte, hogy hosszú évekre kilegyek a kutyáktól, bárkié is az, és akármennyire is mondták, hogy nem bánt. Ha csak elkezdett futni egy, vagy ugrabugrálni, már attól tiszta ideg voltam, és még csak ugatnia se kellett rám. Egyszer konkrétan benn is maradtam a kocsiban, valami családnak a meglátogatása erejéig, annyira nem akartam találkozni az ottani kutyával. Meg persze az is megvolt, még akkor is, amikor már enyhült a kutyafóbiám, és kezdtem meg-megszeretni őket, némelyik jobbfejkutya miatt, hogy még mindig az úttest túloldalán mentem, ha valamelyik kerítés vagy kapu mögött kutya volt, mert már a kutyaugatást is önmagában utáltam, akár állt valami köztünk, akár nem, így is, úgy is támadónak hatott, és úgy voltam vele, hogy ő csak hagyjon békén. De mondom, azóta kigyógyultam a traumámból, és már tartanék is kutyát, most már bírom őket.
A pince a nagyiéknál. Megintcsak a sötétben járunk, és mélyen, mint a feljebbi példában az erdőben beljebb haladva, csak most konkrétabban lefelé. Nagyon sokszor leláttam a lépcsőházból egy fekete ajtóra, Kati mamáékhoz a kaputól felfelé indulva, de sose mentem le megnézni, mi van ott mögötte, meg gyerekfejjel nem is mertem, mert önmagában olyan dohos szag áradt onnan, meg olyan pókhálós-hullaházas izének képzeltem azt az egészet, hogy nem is akartam tudni, milyen ott lent. De gyanítom, sokan ugyanígy tekintenek kölyökkorukban a pincékre. A szomszéd Margit néniéknél is volt, csak a kertben külön, valamiért, és egy alacsonyan fekvő ablakból lehetett lelátni, de nem sokat láttam a koszon kívül, úgyhogy titok maradt. És nem mellesleg, mivel vidéken nőttem fel, és nem Budapesten, ugyanilyen sötét helynek képzeltem a metrót is. Már amikor még nem voltam, nem láttam, csak meséltek róla, hogy a föld alatt van – hát így is hívják, „földalatti”, a neve is ráerősített erre a képre –, és úgy képzeltem, hogy az csakis valami sötét járat lehet, és nincs kivilágítva az alagút se, se semmi, és nagyon, nagyon misztikusnak tűnt úgy látatlanban a kis hülye fejemnek.
Kővé változás. Ez lesz talán a legmeredekebb, de ez nem is igazán valós félelem volt – mert tudtam, hogy nincs ilyen, hogy ez nem lehetséges –, inkább csak egyfajta rossz képzelgés, rémjáték. Több összetevőből állt. Az első, hogy a szobrokhoz nem volt szabad hozzáérni. Nagyon érdekeltek a szobrok gyerekkoromban, első foglalkozás-álmaim között szobrász is akartam lenni, de aztán letettem róla (és a sors furcsa fintora, hogy félig-meddig művészeti suliba jártam, ahol volt szobrász szak is, szóval akár lehettem is volna az, ha ez az izé kitart addig), és bármennyire is szerettem őket, mindig is meg volt tiltva, hogy hozzájuk nyúljak, hát nem szabad, hát persze. Emellett volt egy – nem mellesleg LucasFilm-gyártotta! – nem hivatalos Óz, a csodák csodája folytatás, megintcsak kazettán, amit megintcsak nagyon sokszor megnéztem, a Visszatérés Óz földjére, amelyben kővé (fogjuk rá, szoborrá) változtatták Smaragdváros minden lakosát. És kurva nyomasztó volt az az elhagyatott város, ahol mindenki meg volt meredve, és üres szobortekintettel nézett a semmibe. Még a feje is le volt törve némelyiknek! Ez is, gyerekfejjel, basszus… De az az egész film megérne különben egy misét, más bazibeteg horroros dolgokkal is tele volt. Aztán volt valami Grimm-mesés anime-sorozat is a tévében, amiben valami gonosz királynő kővé változtatta a főszereplőket, meg az egész birodalmat. És ha valaki hozzáért a kővé változtatott szereplőkhöz, az ő maga is kővé vált. Kapizsgálod már? Nem tudom, hogy mondta-e valaki, hogy ha hozzáérek egy szoborhoz, akkor én magam is kővé változom, vagy ezt csak én találtam ki magamnak játékból, de megszületett ez a képzet. Eljátszottam a gondolattal, hogy a szobrok azok igazából úgy lettek (kivéve amelyiket megcsinálták a szobrászok, de a többi az úgy), hogy mindenki hozzáért valami szoborhoz, és ő maga is kővé vált. Vagy volt, akit megátkoztak, és úgy. Vagy volt, aki szoborrá öregedett. Meg ilyesmik. Csakhogy akkor miért nem változtatják vissza őket, és miért állítják ki a köztéren, és hogy ez mekkora szemétség a többiektől. Ez nem volt sehogyse logikus, és rendes dolog se, már akkor sem. Minden esetre, még ha én is találtam ki magamnak, és ez csak a saját játékom volt, és nem hittem benne, attól még, amikor kicsi voltam, semmiképp se akartam volna kővé változni. És ezt szerencsére azóta is megúsztam.
Utolsó kommentek