Egy kofola-folyónál ha állnál,
és csapdosná bokácskád az árnál,
és lejönne pont a naplemente,
lamentálva át egy parlamentre,
s hazáinkon át a hátterekbe,
s lenne szúnyogtánc is, nyári hetyke,
ilyen grilles szagú átmenetbe,
akkor arra jönnék, jönnék én is,
mintha várnál már, de ugyan miér’ is.
De jönnék, jönnék talán kocogva,
vagy általúsznék, aztán vacogva
kérnék törülközőt, s kettőnk közőt,
mikor megejtettünk pár ütközőt,
lennénk egymás szíve meg pocokja.
Ja.
Majd talán ja.
Már kitalálva.
Most nem tudom, hol vagy, persze, hogy nem,
hát honnan tudnám, na meg hogy milyen
vagyol amúgy, azon kívül, amit
abból látok, amit rajtad látok,
meg megláttam, mikor én sem vártam,
Kofola kézben, meg mind egészben,
mi lehetsz. Hát merre mendegélsz, nem
tudom, nem tudom, és hogy menjek így,
hogy menjek feléd, arról sem gyanít
semmit szívem, hiszen nem megy ez, nem
megy nekem, hát én sem megyek, csesszem
meg e dzsesszem neked. Én nem veled.
Most megint úgy van ez, most megint egy
olyan nyár, hogy nem tudom, hol jár
egy másik másvalaki, ki nem jár
velem, nem jár erre, nem jár nekem,
és magam is ezzel jól átverem,
a mélabú olyan, hogy ki sem verem,
de megvan velem sok kisemberem,
egy nem-kólás part, de sebaj, legyen.
Közben amannál a partnál várnál,
s mint e képzet, szállnék, te is szállnál,
de itt hátradőlök, hogy a nap lemegy,
nem álmodom, elég, mi van, jó lesz ez így,
hogy látatlan állapotban kedvem ne szívd,
most csak örültem, hogy megismertelek,
a partjainkról tán épül egyszer egy híd.
Utolsó kommentek