* és Bálint se nagyon
„ Mr Casanova, ne játssz velem ”
( Kozso )
* nem hittem, hogy ilyet idézek valaha
Valentin nap az évfordulója annak, hogy felsiettünk egy kabátos-sálas, lengőhajú lánnyal a februári esteledés apró fényeiben a Múzeum lépcsőin, az oszlopok között csókolózni és egymástelkapósat-majdnemleesőset játszani. Azóta sehol sincs, csak baráti levelekben.
( Na, nem mintha direkt úgy történt volna, és nem mintha szándékoltan arra a napra időzítődött volna – bármennyire is szokás hangoztatni a Valentin nap nemjelentőségét, akkor ez tényleg véletlenül így jött ki. Ha ennél is egy fokkal érdektelenebb lenne ez a dátum, most arra se lenne méltatva, hogy aznap-valentinnapságát itt szóvá tegyem. De hát ha aznap volt, aznap volt. És ha erre emlékezve éppen ekkor van az évfordulója, hát ekkor van, mit lehet tenni. )
Aztán fél évre rá egy egyenesen-szerelembe is belemártózhattam, egy sokkal kiterjedtebb és megnyugtatóbb dologba. Meg vele együtt, akkortájban nyáron éppen, a Balatonba is, meg azóta csomó más édességbe is. Aztán újabb fél év, és ő is elveszett. Egy ideje, kicsit… Kicsit meg nem… Kicsit mégis igen. Ezért, azért… Csalódások, kiábrándulások, hülyén-viselkedések, személyiségek-beli eleve-elcseszettségek miatt. Egy darabig működött, onnantól nem. Pedig készek lehetnénk működtetni, adná magát a dolog. Kész is vagyok, már mióta. De fogjuk-e? Lehet-e? Vagy marad egy megakadt síkon, robogva tovább, lassan, görnyedten, megsérülten? Hogy lehet egyre-másra felemelkedni egymás karjaiban és visszahullani egy hülye állapotba?
És hogy tud ez újra és újra megtörténni? Ha ketten egymásra találnak, hogy tudnak elromlani? És mások ketten is, és mások ketten is és megint mások ketten is… Hol van ennek is a vége?
Csak egy év kellett, hogy egymás után két nő is alaposan megperdítsen, majd az az év elég is lett, hogy mind a kettővel pofára is essünk. Olyan sajnálatos. És évről évre lebontva hány nő is lehetne a prezentáción látható, te jó ég. És vannak szívbolondok, akik ezt még többször is élik át, minden járó-kelő maga-körül-megfordulóba belezúgva. Őnekik milyen lehet?... Persze nekem se olyan rossz, csak – talán az évfordulóság teszi, talán a Valentin napi nyál, talán csak szimplán a téli esteledés (újabb-téli, az akkor-téli után), és a tudat, hogy úgy takarózom be, hogy nem egy alternatív idősíkon fogok felébredni, és visszacsinálva a picúrral szemben elvétett hibáim most se lesznek, és ugyanabban a megszakadt történetfonálban ébredek. És a sovány vigaszok maradnak, a barátkozások, az azért-még-szeretések, a maradék csak-azért-is-kedvességek. És a remények és a jó jelek. Emilyenek, amolyanok.
Asszem a szerelem egy ostoba, kegyetlen, alamuszi és logikátlan dolog, ami semmilyen ünnepnapot nem érdemel (na, persze, ha megint hálás leszek, és szerelmes, és kielégített, megint máshogy fogom gondolni, és legszívesebben áthúznám akkor majd egy-egy nagy iksszel ezeket a tételkifejtéseket), és méltán irigylem kicsit azokat, akik – önként, vagy éppen természetükből adódóan – nem veszik ki belőle a részük. Ámde azt is kell mondjam: nem szép a szerelem, de érdemes harcolni érte.
( Ezt most félig-meddig a Hetedik című filmből kölcsönöztem, Morgan Freeman szájából. De a világról beszélve mondta az eredetit, és csak majdnem így – ő meg persze, tegyük hozzá, Hemingway-től kölcsönözte a mondatát… Egyébként remek film, megérdemli a megnézést, jó párszor. Esetünkben arra is figyelmeztethet: bárhogy is elromlott valami, annál biztosan mindig lehetne szarabb. Hát abban a filmben minden végleg összeomlik. Savanyú nézőpont ez, de most az egyszer használjuk fel. Csak halkan, és szégyenkezve, de büntetlenül. )
Kedves Aphrodité és Venus.
( Istenhez nem szoktam fordulni, mert nem hiszek benne, de titeket meg a haragistennőt, Erist, azért játékosan néha magamhoz hívom, egy-egy másokat vagy magamat észre-térítős álomgyártásdimban. Ezért most is hozzátok szólok, görögös barna úrnőm és római vörösöm. )
Most már eléggé visszakaptam, a karma jegyében, amiket másoktól elvettem vagy másoknak rosszul-adtam. Elég volt, pihenjünk. Kis nyugit szeretnék. Ne játsszatok velem.
Utolsó kommentek