Kaptam egy nap egy apró gesztenyét.
Egy halvány, finom kis kéz adta át.
(Körülötte bolyhos sál, és kabát.
Sétán kezének kezem jóbarát.)
Gömbölyűt kaptam. Barnát, keménykét.
Zsebre tettem. Még ezt sem feledtem,
valahogy nem, hát ilyen is történt.
Ez még ősszel volt. Nem most. De nemrég.
Ezért is: ott csücsül, ott figyel még,
fenn ül a koli-szobás polcomon.
Van, hogy elbúj dolgaim közt ugyan,
de mindig ott van, mindig jelen van,
és nem tudom, hogy a kéz, ki adta,
majd látja-e szobám, és ezt rajta,
hogy polcom, bármi cuccért, matatja,
vagy hogy ujja, csak úgy, támasztgatja.
Vagy másik szobám, egy közelebbit,
ha más munkák közt más élet telik,
vagy tényleg ezt, és még ölelem itt.
Nem tudom. De azért emlékeztet,
hogy tudjak, őrizzek ezt meg eztet,
épp úgy, mint ezt a kis zsebre tettet,
hogy észben tartsak, és sose késve,
szóval csak emlékeztet szép őszre,
benne ígéretes napsütésre,
és miket csókban kevertünk össze,
bécsi bácsira, hogy leckét venni,
hogy sültgesztenyét hogyan kell enni,
két kusza szívről szóló áriára,
hogy Normafáról Makkosmáriára,
sétákra, hogy ide is, oda is,
hogy béke, és nincs konyec-tavaris.
Kaptam egy gesztenyét. Egy kicsiny kéz adta át.
Sötétedik. Szobámban írok.
Magam vagyok. Hajnalra lefekszem, hanyatt.
És kergetgetem magamban, a polc alatt,
a gesztenyenyújtókra nem vigyázók hadát.
Utolsó kommentek