Fröccsözni hív a vegyész komám. Ebben persze meglepődésre semmi ok: különösen nyáron szokott előferdülni, nagyjából mióta csak a szomszéd faluban kinn lakik, hogy bicajra pattanok (vagy kocsiba szállok), és nagy házmesteres korsókkal fogad, meg valami filmmel is, csak annyiból, hogy mi újság, de rég láttuk egymást. Meg az különösen jópofa volt, hogy egyszer egy esti Mars téri összefutásunknál is – óráról mentünk haza, ki-ki a maga természettudósi vagy bölcsészi épületéből, és ki-ki a maga útján – azt mondta: te, ne várjunk egy órával későbbit? Addig beülhetnénk a Várba egy kisfröccsre. Vagy egy Fütyülősre! És így tettünk. Különös ez a hármas kapcsolat. A vegyész, én, meg a pohárka. Amiben hol a széndioxiddal felpezsdített fehérszőlő-erjedék, hol a mézzel átmelengetett meggy-érlelte bohóság lapult. Ilyenkor nincs szó beivásról, egyáltalán nincs. Azt legfeljebb a nagyobb társaságunkkal. Itt csak valami – kortyokkal csak kiegészített – jópofa csevegés folyik, amiben virtuóz módon találkozik évtizedes ismeretségünk dacára való külön-külön szakterületeink, más-más érdeklődési köreink, egynémely találkozási pont, és rengeteg közös nosztalgikus mozzanat. Van, aminek ketten is örülünk, és van, ami mindkettőnket ugyanúgy kiakaszt. Az idő meg áll, lanyhul, lajhárkodik, nem sürget, pont olyan kevés a dolgunk – megfeledkezve róluk –, mint a lazsáló pásztoroknak egy-egy, egykori latinóráinkból ismerős utalású, sosem olvasott, de sejteni megsejtett, vergiliusi vagy más neoterikusi, ókori pillanatképben. – De amúgy azt nem értem, hogy ha a pásztorok, mint azok is ott bennük, egymással nem pásztoróráztak – nem úgy, mint a korty és a gyomor –, akkor a pásztorórát vajon miért hívják pásztorórának?... Vagy igen? Vagy nem ezért? Na kihozok még egy pohárral, és gondolkodjunk el ezen is. Isten-isten, komám, egészségedre.
Utolsó kommentek