A napokban lezajlott egy újabb családi kabaré, ami nagy valószínűséggel minden családban előfordul, de én is, mint mindenki a sajátjairól, azt állítom: ami itt zajlik, az a csúcsok csúcsa. Egy vígjátékíró vagy egy stand up-os megnyalná mind a tíz ujját, ha egyszer betekintést nyeretnék neki eme történésekbe. Talán lesz majd egy megfelelő sztorigyűjtemény, ahol arról mesélek, melyik rokonaim melyikekkel voltak képesek összeveszni, milyen hülyeségek miatt, és milyen abszurd szó- és egyéb fordulatokkal, de ez, legnagyobb örömükre, egyelőre még várathat magára. Most se mesélném el, hogy az aktuális cirkusz, aminek érintettje voltam – hol eszköze, hol látszat-áldozata, hol tűrője, hol már nem tűrője, hol bűnbakja, kinek-kinek mije –, hogyan is zajlott. Elégedjetek meg annyival, volt benne pénzküldés, üveg borok, hangos és hosszas telefonok, számon kérő levelek, és mindenféle huzavona; a szereplők meg ez alkalommal: én, a nagybátyám és a nagyi.
Hanem amit viszont nem értek,… Nem értünk, inkább. Mert a következőt nagytesóm mondta ki, kávézgatva a BTK-udvaron. Tekintsünk csak egy kicsit előbbre – már a jövő országútjára. És ezt vehetjük tesóimmal figyelmeztető feljegyzésnek is!... Az elkövetkezendőkre nézve. Azt nem értjük,… Vajon a jövőben, amikor majd nekünk lesznek gyerekeink (ha lesznek – pláne nekem, akinek asszonyjelölt-keresései viszonylag sikertelenek), akkor is lesznek ezek a balhék, hogy valamelyikünk kölyke majd nekünk fog azzal jönni, hogy az Öcsi bácsi így-meg-úgy beivott, meg hogy az egyik kölyök meg a másik kölyök ezzel-meg-azzal bosszantotta föl apám-Papát meg anyám-Mamát?... És ez mindig így lesz?... És hogy fog ez kinézni!... Na, de vigyázhatnánk már. Kezünkben az ezt-meg-azt máshogy-csináljuk esélye. Mi hátha jobban megértjük egymást. És hátha tiszteletben tudjuk tartani, hogy – generációs különbségek ide vagy oda – valamelyik rokon élhet máshogyan, szerethet másvalamit, lehet másmilyen. És hátha nem próbáljuk majd meg sem átverni a másikat, sem hazudni a másiknak, sem csak a saját fejünk után menni, sértődéseinkből. Hátha nem megyünk idegeire ilyen-olyan helyzetekben a másiknak.
Ha meg mégse sikerülne, még mindig ott van az, amit apám szokott emlegetni: a bunkósbot. Ha mi is elkezdjük azt csinálni, mint a nagyszüleitek, szokta Apa mondani, vegyétek elő azt a bunkósbotot…
Na, hátha talán nem kell. Meg nekik se.
Utolsó kommentek