Tök jó lett volna egy hétre kikapcsolni magam, ehhez a felvételihez... – Pontosabban nem is magam: kiiktatni minden mást a világból, ami volt, és lefoglalt. A borfesztet, a barátokat, az evés-ivást, az alvást, az utazást... Csak túlesni a testemnek rajtuk valahogy, és közben, kivonva magam a minden alól, fel is tudtam volna rendesen készülni rájuk. Ez az állandó alku-tét, hogy valami nem sikerül, de csak amiatt, mert az embernek azzal a valamivel szemben van élete. Ha nem lenne, az úgynevezett fontos dolog jobban is ment volna. És nem csak erre az aktualitásra értem, az embernek talán tényleg jobb lenne, ha egy-egy hétre, időről-időre képes lenne megszüntetni a maga külvilágát – végezné addig a dolgát, és aztán meg csak úgy visszaköthetné magát a régi kerékvágásba. Nem kéne addig munkába/suliba mennie, nem kéne emberekkel találkoznia, nem kéne letudnia a kötelező családi étkezéseket, megbeszéléseket, szeretkezéseket,... Egy valamire rákoncentrálhatna, aztán folytathatná a dolgokat ott, ahol abba hagyta. Tudod, mennyi történetet meg versciklust megírtam volna már, meg mi mindent elolvastam volna, mennyi filmet-sorozatot megnéztem volna, mennyi távot megtettem volna, ha ki tudtam volna kapcsolni a mindennapi belső- és külső- kényszeredettségeket?... Csak technikailag nem tudom, hogy lehetne ezt elképzelni. Egy kapszulában? Burokban? Feketelyukban? Volt a Dragon Ballban egy olyan helység, hogy a Lélek És Idő Szobája, ahova ha a Son Gokuék bementek, úgy tudtak odabent edzeni, hogy mialatt abban a teremben eltelt egy év, odakint mindössze egy óra telt el. Na, egy ilyen szoba tök jó lenne. És nem is kéne egy-éveket bent lenni. Elég pár óra bent, és addig is csak pár perc vagy másodperc telhetett le odakint. Nem tudom, ennek biztos megvan a maga idő-ismeretlenes képlete. Csak hosszútávon is: ha rövid időket ügyködünk el ott, attól még, egy idő és azzal sok idő után, az öregedésért attól még kár. Na de hát nem is kell örökké élnünk.
Utolsó kommentek