„ Menjek most bele ebbe az utcába? Egye fene, belemegyek. A Weöres Sándorról, szóval, már még jóval azelőtt, hogy megismertük egymást, már mindent kiderítettem, amit róla csak tudni lehetett, nem középiskolás fokon, hogy József Attilát is itt megidézzem; persze aztán eleinte még csak hivatásból kezdtünk összetalálkozni, formalitás volt csupán. De így volt ez mindegyik íróval, akikkel barátságot kötöttünk és akikre felnéztem, mert nálam bölcsebbek voltak, vagy csak bölcsebbnek tűntek a számomra, mindegy is volt, az élmény ugyanaz. Aztán meg minden barátságnak megvan a maga-maga útja, meglett ezeknek is.
Kint vagyunk a Bácska-topolyai művésztelep aulájában. Jugoszláviában, vagy hát most már Szerbia És Valami, vagy simán csak Szerbia, nem tudom, de ott, ahol, mint hallom, a Gergővel kezdtek ismerősnek lenni. Meg mindenben, gondolom, aminek az eleje a sze.
Te, nekem rengeteg szerbiai élményem van, mint rengeteg török, meg olasz, meg német, meg lengyel meg vietnámi, meg… Na jó’ van. Úristen…
Egy társaság voltunk ott, vagy nyolcan. De nem volt ott egy normális ember se, mind csak csupa művész, meg költő, ilyenek. Weöres Sanyi is meg Károlyi Amy is, a csodálatos felesége, aki minden csúnyasága ellenére is egy gyönyörű nő volt, az eszmeisége által. Őneki lepilledt a feje, borogatni kellett, és a Sanyika is mondta neki, hogy hát pihenjél le. Volt több vendégszoba, egy kis folyosón, övék a második ajtó volt. Bement és közben folyt az anekdotázás, mindenféle történetek lógtak a levegőben és néha jókat derültünk, és közben bodzapálinkát ittunk, az egy helyi különlegesség volt, úgy, mint ami itt a hungarikum, akkor az ott szerborikum. Na most bementem egyszer egy pillanatig az Amy-hoz, mert a Sanyika mondta, hogy nézd meg, vigyél már neki valami fröccsfélét vagy valamit, de egy ilyen könnyebb italt, hátha szomjas, meg hogy mondjad neki, hogy jól vagyok, meg minden, nem rontottam még el a gyomromat.
Mert egyszer ebédeltünk együtt egy étteremben, az Aranyhomok étteremben, itt Kecskeméten, akkor ott mindig rendeltek, hogy ez se jó, az se jó, úgy, hogy nem erős? Nem fűszeres?... Így kérdezgették egymástól, közben a pincér ott topogott, ácsorgott, és jött oda a másik is, hogy na mi van már, hát miért nem hozod a rendelést?
– Jól van, mindjárt tovább megyek, csak elakadtak.
És azt mondja ez a pincér, hogy hát nem tudja eldönteni ez a szerencsétlen, hogy mit kérjen. Na várjál, mondom, majd adok én neked.
Én a magam módján mindig megbüntettem azokat, akik megérdemelték, de a magam módján, igen, hogy durva szót nem szabad szólni soha, se méltatlankodni, semmi ilyen, én egyszer úgy mondtam meg egy főpincérnek, egy persona non gratának, annyit mondtam neki, hogy:
– Nézze, uram. Ön egy végtelenül kedves, udvarias ember. Ugye egyben még tudna segíteni, drága uram? Milyen szép magas férfi, istenem. Abba’ ugye tudna, uram, még segíteni, hogy küld maga helyett egy normális pincért??
Hát így, nem kell méltatlankodni, nem kell sértegetni, nem kell. Minek? Hát a bölcs ember az nem csinálja. Vagy legalábbis aki azt akarja, hogy annak nézzék.
Na, visszatérve a Sanyikára: Amyka kérdezi, hogy te, mi a téma? Hogy ilyen nagyokat nevettek néha. Mondom, ez így még rímel is, drága Amy. Weöres Sándor úr erre ráépítene egy verset. Hát te ismered a Sanyikát, te ismered, jajj, te.
Egy Gyöngy nevű kis presszó volt, sarki presszó, ma is megvan még, itt Kecskeméten, ott ültünk négyen. A Szabó János, egy kritikus, egy zseni volt, meghalt korán, sajnos, és a múltkor itt volt a felesége nálunk, és írja az életrajzát, és tőlem kérdezett, mert a kutatása közben hozzám vezetett az útja. Beszélgethettünk volna róla több kötet erejéig is. A Jancsi nekem eszmei tanítványom volt. Kitűnő kritikus volt, hajjajj, vitriolba mártotta a tollát, és elegánsan, nagyon… Na mindegy, úgy tette helyre a minőséget, mint én a pincéreket meg az ilyeneket. És ott ültünk a Gyöngyben. Azt mondja Amy a következő körnél – konyakot ittunk –, Miska drága, én ezt neked adom. De őszintén neked adom. Nem is kell visszaadni. Hát már ez is egy szellemesség, de várjál. Húúú, Amyka drága, tényleg nekem adod? Hát én ezt meg nem iszom, akkor inkább elteszem emlékbe. Mire ő: préseld le! Mint amikor fogsz egy szép levelet vagy valamit és lepréselve megőrzöd egy könyvben.
– Préseld le.
Na most én meg ott hagytam egyszer náluk a kalapomat, annyira belemerültünk a beszélgetésbe, Fradi-Manchester meccs volt, a Manchester volt akkor a világon a leghíresebb, mint egy Real Madrid ma, vagy egy Barcelona, olyan volt a Manchester – oda siettünk, és a kalap ott maradt. Akkor még kalapot viseltek az urak. Van is egy olyan fotóm, hogy kalapban meg minden, nem is néztem olyan szarul ki. Ott felejtettem. Azt hiszed, hogy…? Jöttek le Kecskemétre, pár hónap múlva, gyorsvonattal jöttek, és hozták a Sanyinak az egyik könyvét. Nem jut eszembe melyiket, de benne volt a dedikációban az elején egy kalapféleség, meg egy szöveg, hogy iszunk a Miskával a Csöpiben, és visszaidézte benne a kalapot is, meg valami utazást, meg a Csöpi cukrászdát, meg hogy préselni a konyakot. Hát ki az isten értené meg, aki nem tudja a történetet, nem tudja, hogy mit jelent? Na ez nekem egy csodálatos volt, a kalap ott volt, meg a konyak is, és még rímbe’ is volt.
Tamási Áron, aki életében nem írt verset, maradt íróféleség, a nagy székely góbé, a Szirom és Boly című kötetét úgy hozta nekem, a lakásomra, a másik, előző lakásunkba, nagy-nagy szoba volt az egyik, emlékszem, volt, hogy ott volt Nagy László, Juhász Ferenc, akik a legnagyobbak voltak már akkor is, még életükben. Hát most…! Ekkor, kérlek szépen, hozta, utána vacsora, a régi, híres étteremben, a nagytemplommal pont szembe volt, lebontották, most meg van ott egy régi, szocialista-kommunista, elfuserált lakóház, Lordok Házának neveztük el, mert az akkori nagy kommunisták kapták meg. Sétáltunk vacsora után, a főtéren. Goór Imre, költő és festőművész barátom, költő is, festőművész is, mindkettőnek kiváló, él még, csak a kutya se törődik vele, meg le se szarja senki, mint engem körülbelül. Sántha György, költő, akinek megírtam az életrajzát, meg millió-egy dolgot írtam róla, meg most is hívtak, hogy megalakult egy Sántha György Emlékkör meg nemtom, és oda akartak engem, de hát nem megyek én már sehova. Tóth László, aki meg a világ egyik legcsodálatosabb embere volt, polgármester ’19-ben, a Tanácsköztársaság alatt, meg direktóriumi tag, utána meg a kommunizmusban megint polgármester lett, egy rendkívüli diplomáciai érzékével megáldott szivar volt, a világ egyik legjobb sakkszakértője, a Magyar Sakkélet című folyóiratot itt Kecskeméten nyomták, és ő is szerkesztett bele, zseniális ember volt. Na így megyek velük, ők, a nagy költő, meg a nagy életművész, nagy sakkszakember, meg irodalomkedvelő, meg mi az isten nyila – volt olyan, hogy Németh László állandóan nála vacsorázott. Tamási Áron akkor meglátta őket együtt, hogy Sántha György meg Tóth László. Nagyra tartotta őket Tamási Áron. De én rá is úgy néztem, mint egy istenre, hát olyan is volt, fantasztikus, mint egy hindu isten. Mondjuk székely volt. És kérlek szépen, megtorpant, és Goór Imivel, ketten, belekaroltunk és arcoskodtunk, ott, a nagytemplomnál, meg az Aranyhomoknál – kb. akkor épült föl –, és azt mondja nekem: gyerekek, legyetek olyanok, mint Sántha György, de éljetek úgy, mint Tóth László. Egyik volt, akit nem hagytak érvényesülni, de aki mellett kiálltam mindvégig, a másik meg, aki mindig mindenen át tudott lavírozni. Olyan zseniális mondás volt ott rögtön. Mikor meg visszamentünk az étterembe, iszogatni, vacsora után, szieszta volt, azt mondja, na idefigyelj, hoztam neked egy könyvet. És ott leült, és írt nekem bele mintegy ajánlásul egy négysoros verset. Gyönyörű vers volt, és pont ő, pont nekem. Na most ezek nagyon szépen egymástól elütő egybeesések, de így lesz ez kerek egész. Visszatérek a Bácska-Topolyára, nem felejtem el. Ír. Látom rajta, hogy nagyon mélyen elgondolkozott. És a következőt írta bele, meg is van, ott van a könyv.
Látom, indulsz valahova.
Talán a Paradicsomba?
Azt mondom, nem eredsz te el sehova.
Itt van a Sántha György bora.
Hát mikor ezt elmeséltem író-körökbe később: Tamási Áron? Na, ne marháskodj, ne már…! Aztán meg, amikor látták: nem is rossz vers, nem is rossz.
Na, visszatérve a Bácska-topolyai művésztelephez, meg Amykához. A hidegvizes borogatáshoz... Meg ugye a bodza. Hát hogy mi a téma? Kérdezte, hogy hogyhogy mindenki így nevet, mi a téma, Miska drága? Hát mondom:
– Hát a bodza.
A bodzapálinka miatt. Nem jutott hirtelen eszembe jobb. És akkor Amyka:
– A bodzaaa…
Jár az agya. Óóó! Földerült az arca.
– Hát a bodza…! Hogy a Weöres Sanyika mennyit írt a bodzáról…!
Na de a virágról! Mi meg a bodzapálinkától voltunk úgy.
Na most én nem akartam Amykát kiábrándítani. Hadd higgye el csak, mert mindig féltette a Sanyit, mert hajlamos volt arra, hogy berúgjon. Mint mindnyájan. De hát ő, valahogy, nem bírta úgy, mint én például. Meghagytam Amykát abban a hitben. Ezt nevezik, azt hiszem, kegyes hazugságnak. ”
Utolsó kommentek