( Tulajdonképpen két világban vagyunk jelen egyszerre, amíg felidézzük emlékeinket. Van egy saját életterünk, ahol mások számára, külső szemmel láthatóak vagyunk, a magunk szürke, együgyű valójában; itt a pillanatnyi, talán nem is túl érdekes történéséket pedig közösen éljük meg, ki-ki a maga módján. Ebben a világban a többiek azok, akik a legjobban ismernek minket, és mi vagyunk, akik meg, ha úgy akarjuk, könnyedén azt gondolhatjuk magunkról, mi magunk vagyunk azok, akiket rajtunk kívül jobban nem ismer senki, és hogy így van ez a többiekkel is: hogy ők mit sem tudhatnak mirólunk. Ha emlékeinket elmeséljük, hatékony kísérletnek vélhetjük arra, hogy vajmi ismeretet átadjunk magunkról: ez lesz a másik térré, amelyben mi mint az alany, illetve velünk az erre választott társunk jelen lehet.
Magam részéről, minthogy hajlamos vagyok felidézés közben újabb meg újabb részletekre kitérni, és ezzel egyre messzebb lendülni az emlék kiindulási tárgyától, úgy képzelem, ez a másik világ nem máshoz, mint emeletek sokaságából álló, külső tér-nélküli házhoz hasonlatos.
Ezen emeleteknek némelyik szélső fala, mivel a jelenetek keresztül-kasul összekapcsolódhatnak, egy-egy egymásba hajló téma vagy közös momentum miatt, lehetséges, hogy vertikálisan elhajolva, néha egybe érjen. Így nem is beszélhetünk téglatest alakú épületről, inkább bonyolultabb, a mesélés során folyamatosan újrarajzolódó, bizarr alakú, ha úgy tesztik, rondább szoba-halomról. És persze, egy-egy kitéréssel újabb emeletet lejjebb haladva, nem is beszélhetünk véges lemenetű épületről. Mindig lehet egy-egy emlékkel lejjebb menni; mindig van egy újabb pince.
Van egy megalkotott álmom, amelyet egy végtelen lakásban képzelek el: abban a kitalált lakásban kb. négy-öt szoba van, és azok folyamatosan egymásba nyílnak. Akárhogy is keresnénk, nem találunk kijárati ajtót, ráadásul az ablakban mindenhonnan csak az eget látjuk. Nos, hasonlóan végtelen lehetne az emlékezés háza, csak függőleges síkon. Végtelen emeletek.
Ha feltételeznénk is egy legalsó szobát, az Freud-ot elővéve alighanem egy-egy problémánk gyökerének kicsiny pincéje lenne. Csak lefele kellene mennünk, és abban a szűkös, legalsó szobában találnánk valami nagy, a házat is átrendező megoldáshoz azt a kicsiny, problémás emléket, amely talán az egész ház kuszaságáért is, meg a felsőbb emlékek milyenségéért is keresős. Egy-egy ilyet, jól jön, ha megtalálunk; akiknek néha sikerül ez, talán véges házaik rendeződnek ki, amikor elmesélnek valamit, amiben gond rejlik.
Csakhogy az emeletről emeletre való felidézésnek egy még a hátulütője: minél kevesebbet időzünk egy-egy emeleten, annál nehezebb a maga részleteiben igazán elmesélni azt a helyiséget, színükben-szagukban ténylegesen visszaadni azt a részt. Ha az emlékeimről írok, ez az egyik, amit le szeretnék küzdeni. )
Utolsó kommentek