Máskor ugyan mindig nehezen kelt, most ijedten mégiscsak azon nyomban felkapta az ágyról a fejét. Kapkodva maga mögé nézett, és ott találta az alvó Gabeszt.
– Mi?! Mi?! Ne! Ne!
Menten kiugrott az ágyból. Megtapogatta a karját, a derekát, a nyakát, aztán a falakat is. A nap ugyan vakítóan besütött Gabesz hálójának ablakán, ez mégsem túlvilági fény volt. Sem napkitörés.
– Gabesz! Gabesz! Ébredj, te seggfej!
Majd, a kiborulás szélére kerülten, rögtön le is ült az ágy végébe, iksszé-rogyott lábakkal, karjait lelógatva.
– Nem igaz…
Gabesz felpattant, szájtátva körülpislogott a szobában, borzas hajjal, majd az éjjeli szekrény mellé ejtett szemüvegéért kapott.
– Nem haltunk meg?
– Nem. >> sóhaj << A legkevésbé sem – majd felpattant, nagy láblendítéssel a szoba közepére lépett, és a levegőbe bokszolt – A mocskok! Mocskos tudósok. Dögöljenek meg ott, ahol vannak. Dögöltek volna meg ott. Meg a kurva maják is.
– Azok már… Egy nagy részük meghalt már amúgy is… Ha ettől jobban esik.
– Óhhh, ne már – temette a tenyerébe az arcát a bugyis-férfipólós Anett, mintha csak most értesült volna a tegnap éji tetteiről – Na most el kell mennem. Tízkor várlak a konyhán. Vagy felőlem… Akár ne is gyere, úgy talán jobb… Jézusmária. Atyaúristen. Ne. Ne – majd kiviharzott a szobából, mindenekelőtt a nappaliban ledobott ruháiért.
Gabesz megpiszkálgatta látatlanban a haját, az ujjai közti feszes bőrréteggel próbálta hátrább fésülgetni, de nem nagyon ment, majd zavarni kezdték a fenekénél sikamló uborkák meg reszelt sajtok, és undorodva próbált minél tisztábban maradva kikászálódni onnét.
Anett félig már ingben, de deréktől lefelé még mindig bárányos bugyiban, és egy meg nem gyújtott cigivel a szájában, hirtelen megint megjelent a háló ajtajában.
– Vettél fel gumit?
– Mmm-mit? Mikor?
– Tegnap, mégis mikor?
– Hmmmnnn-nem.
– Klafa. Akkor tizenegykor nyitunk, még egy helyre el kell mennem. Na szia.
Gabesz kibogozhatatlan, vegyes gondolatokkal küzdve a hálóban maradt, és egész délelőttje takarítással telt.
Nyitást követve egy órával Csuki és Kacsa ugyanúgy a Mindentbele hamburgerező puha ülőkéin lógtak, egy napilap totóoldalát kiterítve. Lehetett volna az aznapi példány címe „Csoda, hogy élünk!” különszám, mert az írások nagy része ebből a szemszögből indult ki.
– Nem lesz nagy nyeremény ebből, sajnos sok necceset kombináltam 1 összegre. Merész volt apuci.
– De minek is, Csuki?... Ha nem megsemmisültünk volna mind, nem is nyertél volna egy buznyákot sem.
– A mennyben, ombre, a mennyben! Na jó, csak vetítek. Gondoltam, már úgyis mindegy, és eltapsolhatom tippelésre a rabszolgabért, és ha nem halunk meg, jól járok, mert megkapom. De ebből, öreg pöcssuhintó barátom, attól tartok, csak édeskevéske lesz. Hát, de én nem is hittem különben ezeknek. Akkor semmisül majd meg a világ, amikorra már az összedzsuvázott hamvainkat is elvitték űrthaiföldi űrrabszolgalányok tovább az ötödik űrtemetőbe is, hogy ott zombibulizzunk inkább. Na de… Számoljuk csak ki, miből élünk… És azt sem értem, miért nem fogadhattam meg negyvensokszázas szorzóra, hogy ezek tévednek, és mégsem lesz világvége. Komolyan, igazságtalan. Ezek nem tisztelik az ellenvéleményt.
– Befognád végre a lepcses bagolylesődet, Csuki? – fakadt ki a pénztárnál mufurcan támaszkodó Anett.
– Csigavér, drágaságom, ne ragaszd már át a búbánatod, ma ünnepelni vagyok itt, ez itt az Újjászületés Napja.
– Ha akkora ünneplésben vagy, miért nem kérsz is ki valamit?
– Kikérek én, kikérek majd mindjárt, csak ahhoz oda kéne mennem, de ez, édes kis királynőm, még sajnos nem megy.
– Hahh, seggfej – szüntette meg a pulton-átkiabálós diskurzust Anett.
– Azt nem értem egyébként – folytatta kérdezősködését a náluk jóval higgadtabb Kacsa, egy ásítás keretében – Ha annyira nem paráztál a világvégétől, meg hittél is benne, hogy nem lesz, akkor minek kellett betörnöd a stadionkapu üvegét?
– Ombre, olvastad te a híreket? Egyesek mocskosabbnál mocskosabb party-állatkerteket csináltak meg, amiken totál elszabadult a pokol. Most micsodák azokhoz képest a tegnapi csínytevések? Nekik szabad torzulni, én meg húzzam fel a pizsamát? Na ne már.
– Szevasztok – lépett be a falatozóba Gabesz.
Anett maga mellé tette eddig támaszkodó kezét, majd az erősség látszatát keltve kimérten Gabesz irányába meredt.
– Vendégnek még csak bejöhetek, nem? – kérdezte leplezetlen fölényeskedéssel Gabesz. Anett nem tudott mit felelni, kisandikált oldalra, a falhoz.
– Na mi van, öreg? – kérdezte ördögi vigyorral Csuki – Annyit dolgoztatott ezen a munkahelyen, hogy át is vetted a természetét?... Vaaaagy…? Mind a kettőtöket rég dooool-goz-tat-tat-ta valaki meeeeg? Áhhá, háhh! Pedig mondtam én, hogy ketten is összehozhatnátok egyet.
Az immár leült és kabátjától megszabadult Gabesz kikerekedett szemekkel a pult felé tekintett.
– Úristen – mondta (az elmúlt fél napban nem is először) Anett – Ennek a suttyónak a tanácsára volt az egész?
– Tanácsomra? Mi? Mi volt? – ébredt fel a kíváncsiság Csukiban. Majd összeállt a kép – Na ne már! Ne szopassatok, az volt, amire gondolok? Ez nagyon adidasz!!... Hahh! Mekkora! Vőlegényed tudja?
Gabeszban megállt az ütő.
– Kicsoda?
– Az nem a vőlegényem már lassan egy hónapja, te veréb. És kösz, hogy ezzel jössz. Hagyd csak, Gabesz, nem nagy történet.
– Nagy góré az az ember, én nem mertem volna packázni a nagy szerelmével. Fog ám reagálni szerintem.
– De… De… Csuki, hát miért nem ezzel kezdted?! És… És én hogy-hogy nem tudtam erről?
– Ja, hát azt hittem, már alap, folyton ilyenekről beszélek.
– Dehogy folyton ilyenekről, mindig csak az alpáriságok vannak terítéken nálad!
– Jól van, na, folyton csak a színházban hózerolsz, nem tudok mindenről beszámolni, ami a városban zajlik.
– Na de… Te meg… Anett, te meg megvetted a bogyókat, vagy miket?!
– Megvettem a bogyókat, és neked is kösz szépen, hogy te sem vigyázol a szádra!
– Bogyóóóóóók? – lelkesedett fel az újabb részlet hallatán Csuki – Ha elfelejtenéd időben bevenni, jönne a Gabesz-baba? Mekkora lenne! És a maffiózó vőlegényed lenne a keresztapa! Don Vőlegény! Csúcs. Egyszer kérni fog egy szívességet, háhhh.
– Ő nem a vőlegényem, és nem is maffiózó, mondom!
– Öhhhhmmm, Anett – lépett ki a konyhából, összecopfozott hajjal Zsé – Megharagszol, ha még egyet kimegyek cigizni?
– Kimehetsz, amikor akarsz, ha ennyire nem bírod, mondtam már, Zsigmond. Én meg vissza is megyek a konyhába. Olyan beszélgetés ez, aminek nincs semmi értelme. Jó röhögést, kis pöcsök – és magukra hagyta a három fiút, meg a sarokban kávézgató, döbbent arcú bácsikát.
Gabesz mosolyogva vállat vont, ezzel ki is váltotta mindkettejük éktelen kacagását.
– Milyen kis puttyos lett – röhögött Anetten Csuki – így, SZEX UTÁNI REGGEL! Ha, ha!
– Jó voltál, Gabesz – vette át a szót Kacsa – Whihihi. Te Utolsó Nagy Tüzér!!
– Nagy tüzér volt! De azt mondta, kis pöcsös! Hahaha!
– Na jó, fiúk – fészkelődött Gabesz – Be lehet fejezni.
– Nála csak egy puhább pöcs lett volna az utolsó esti Tüzér – folytatta Csuki – Te, Kacsa, ha rámásztál volna anyámra! Háhh!
– Na ja, na ja. De nem másztam, megúsztad… CSAK A HÚGODRA! Haaaaaaaahaah!
A röhögő Kacsa majd leesett a székből, Csuki úgy ütötte-verte ezért. Vidáman kezdődött a Földgolyó Első Új Napja, nem vitás.
Utolsó kommentek