* egy bajtársnőnek, kávénk mellett
Te megmaradtál a dühvel szemben,
s még meghallgatsz bennem minden rezgést.
Erős ászom vagy, kártyás kezemben,
bár eldobtalak, mint nehéz kezdést,
már nem is egyszer.
Megfekszik bennünk, mint folt terítőn,
egy közös vegyszer,
már nem mosódik arrébb-kerítőn,
és harcos húgomnál előbb fogok
feledni sok mást. Tán meghalást is.
Dél vár, mondtad, és észak-kőfokok
engem: ha könnyű az útpalást is,
emlékkel telt, mert sok tanulságot
cipelünk. Jókat játszunk belőlük,
néha hülyítve mást is,
mint magunk tudtuk, de hogy ne öljük
ezzel a jobb kort, jobb a játéknak,
ha játék marad abból.
Mikor nem leszel, csak apró hírek
valaholból, képed még itt lehet.
Olyannak, mint ikonok, mit hívek
keresnek fel, lelni így hit-teret.
Ha lesz mit beszélnünk,
de kávénk nincs, se cigid, és nem vagy,
elmotyogom majd, gondnak ez nem nagy,
de megidézlek mellé,
amíg erre józan eszem meghagy.
Így mert ikonod lesz, mint szenteké,
és mesél még neki, ki távol él,
segíted is azzal, mit szem fedé,
a múlttal. Az harcverte árnykaréj,
miből tőled tovább is tapasztal.
És ki szajha-szentnek hívta múltunk,
áthúzásra veszi rá az asztal
majd őt, mert mindezért szent az átélt
idő, és szent-csak a közös város
is, hova hulltunk.
Utolsó kommentek