* Külön köszönet Juhász Anikónak az első lépésekért.
„ Ne az otthonát-vesztettnek hagyd, hogy a másik házát rombolja le,
hagyd inkább a gondos munkával bírónak, hogy újat építhessen magának;
mert ekképpen az a ház példássá erősödik,
és ez óvja majd minden erőszakosságtól. ”
( Abraham Lincoln )
A party
Feszültséget érzek – és csupa vágyakozást is,
a lakáshoz közeledve:
már tele van idegenekkel, és persze tele lehetséges barátokkal.
Kint majdnem sötét; és hideg, mint a rendelőkben.
Frissen-jött várakozással pillantok fel oda,
ahol majd az ezutáni óráim elcseszhetem.
És a bérház egy képeskönyvre is emlékeztet,
vagy egy adventi naptárra, az ablakocskáival
és az ünnepkéivel:
múlt és jelen kezet fog itt, már megint.
Az ősz már beköszöntött:
kevéske fény, akár egy bűnbarlangban,
a szél denevér-nagyságú leveleket sóz ránk, meg oktánszagot.
Zománckék az ég,
emitt egy ösvény,
bokrokkal tele, mint Brooklyn,
a szemétteleptől
az egyszemű liftig.
Negyvenen lehetnek,
cipőik az ajtóban. Kóla, sör és bor.
Két rozoga busz hozott közéjük.
Az egyik beszélgetésben, egy költőtől, ezt hallottam:
„Van persze afféle szegénység, amitől sírni tudnék.
De ha engem kérdeztek, inkább abban hiszek:
a hála a paradicsom.”
Linda
Egy padon ültünk ketten,
valahol a Hetedik Kerületben,
a férjét kibeszélve,
mikor egy aszott vén szatyor,
aki kutyát sétáltatott a Szépművészetinél
meg a parkolónál, végtelen köröket róva,
ránk vetette jeges tekintetét.
Éjjel a vendégszobában
aludtam, nappal
már csókolóztunk és felforgattuk a lepedőt.
Rosszak voltak az ablakok, mintha zsírhullámokat hozott volna a szél;
a mennyezet magas, boltív-szerű, repedezett,
a székek fakók, a polc és az ágyuk
alig fértek be a szobába.
Az öreg mosógép hajlongott és tántorgott,
mint akit élve falnak fel,
lábnál fogva, lábról lábra!
Csináld magad kézikönyv a valósághoz
De minden olyan új volt itt, és rideg…!
A sarki kis ABC is. (Az A narancs, kék a B, a C meg sárga,
mintha banán lenne az.)
Linda füst-sötét harisnyája a lábán, és az, ahogy bólogat;
ahogy a haján megcsappant a fény,
egy pillanatra róka-színbe fordult,
mint a narancslekvár,
amit újra behűtött, mire a férje keresni kezdte.
Egy zöld-falú bolt, rózsaszín csíkozással,
feltornyosult üres üvegek, kopottas targoncákon.
Egy rém csúnya obeliszk katedrális, még a kommunista időkből.
Munkások-lakta, sötét terület,
jóval vidámabb helynevekkel:
Mosoly utca, Vőlegény utca, Szomszéd utca,...
Magyarország – mint az az áldozat a béna horrorokban,
aki küszködne, de nem megy eléggé… És aki nem kap levegőt,
csapdába esve.
A pesszimizmusuk már-már sírba visz.
Mikor jönne a fény, halnék is.
De itt az sem olyan egyszerű!
A pincérnő mosolya egy halom aszott barack,
a lánynak, a boros címkén,
bágyadt rózsaszínes az orra hegye.
Egy fiatal utcalány, egy hájas, német turistával,
büszkén andalognak együtt,
a szent helyükre: egy olcsó gyógyszertárba.
Minden nap ugyanezek játszódnak le.
Zötyög a kettes villamos, drótpályákon,
közben minden mint száz évvel ezelőtt – egy negyedrésze nemes,
többi a mocsok.
Magyarország, pár szóban és képben
I
Az élet itt, még csak nyelvkönyvből és tv-ből nézve, mennyivel
egyszerűbb volt...
(Nézd csak vissza!
Ők ott mind pálcikaemberek, feketével nyomva.
Feketeség-fehérség, könyvről-könyvre.
A kiadó neve: Tegnapi Ártatlanság.)
Komcsi jelenetek a tisztajárdás napokból,
mindenki integet,
(megjátszva,)
az ablakon is kisüt a sivárfényű ámulás.
Egy nő megnézi magát
az olcsó piperetükrében,
egy pasas kikászálódik az aprócska autóból.
II
A világ egyetlen nagy színpada.
Rajta egy svájcisapkás öregúr.
A megfakult, álvidám képeken: embersor, hadirend;
vázlatok, grafikák; bajszos rendőrök,
gyülekező sorfalak;
villamoshálózat, buszmegállók.
Míg tolmácsolni kell,
nem bízunk egymásban, sem egymás ajánlatában,
a nemzet italává is a keserű orvosság válik.
Egy viharvert, kor-ette asszony
a kamerába kántálta:
,,Hallok még, hallok még!
Amikor elmegy a 9-esről a vonatom,
azt jól hallom, úgy bizony!”
(Ha valami elment, jobban hallod a hangját.
Ha elmentél már bárhová,
ezt nem feleded.)
Ha hozzájuthatnál jelenetekhez életed filmjéből, amiket már megvágtak,
agyonszerkesztettek...
És csak egyszer nézhetnéd meg és csak keveset nyúlhatnál bele...
Pedig mindig annak ellentétére kéne vágynod, mint ahogy élsz.
Meleg van, és mit sem adnál hűvös vasért...
Szovjet tankpáncélért... Ilyesmiért...
Ilyen az első lepedőlengés, újszülött szélben.
Azon a napon: a hátad mögött
új épületek, terek,
te földre borulva, a csontos térdeiddel,
és mintha egy vakfehér lapot tapogatnál
(amiről az igazság hiányzik):
nincs sehol, aki megakadályozná.
Egy jelentés, már később, aggasztón komoly hangnemű,
sötétlő képernyő, a hangulat vészesebb,
a még-szőke részletek is durvulnak,
szegecsek, acélos fegyvertömegek,
egy miniszterelnök,
és a szomorú szemei.
A sok vágókép: éles és lassított; az ámulásos ablakok,
máskor az áttetsző és ködösített áradat, mulatsági zenére.
Egy vidéki asszony néz a kamerába, egy csecsemő a semmibe;
mikor elveszti egyensúlyát, bőgni kezd.
Ezen a betonozott földgolyón
egyszer mindannyian gyerekként éltünk;
itt még volt időnk megállni és bámuldozni;
érezni a hűvöset, és figyelni.
Utolsó kommentek