Odafenn mind messzi gyönyörűek,
nagyszerűen és tisztán égnek ők,
ágyamból még soká nézem őket,
s lesnek ők is, az éjbe-szökkenők.
Olyankor, nálunk, már nincs, ki ébren,
a lecke rég kész s holnapom várja.
Ők meg remegnek kint, égi réten,
mint riadt virágok, sorban állva.
Vagy mint gyöngygömbök, a zsinegecskén,
vagy báránykák, ha karámba zárjuk.
De ők így is nagyok, s többek, mint én.
És sosem érek fel őhozzájuk.
Majd a szívem, aki megszakadna,
biztatni kezd, halkan, mellkasomnál:
„Van sok, mi jobb, és a földed adja!
Jobb e fénynél, fenti fájdalomnál...”
Így nyugszom meg, s tudom, van, mért élek,
evilági az, s tán holnap is vár,
csak a lelkemben-bent keresgélek,
s míg elalszom, arra vágyom én már.
Utolsó kommentek