fogtam a telefon, nyomtam a haverom,
hátha ő otthon, ugye nem zavarom, vidéki nyáron öldös az unalom,
mégis mit nézzek ma azon, a sok óra ha mindegyik monoton,
a színek hogy úsznak szétfele falakon,
ha lefekszem, ezt persze cselekszem,
ha semmittevésbe meg ezt-azt evésbe temekszem, mást se igyekszem,
nézhetem, a plafonon van-e pók, meg jutyubon részeg nagyapók,
retyubon melles hülye tyúk, de tudom, ugyanez menne, ha városban,
valami panelon, az idő ugyanúgy károsban,
ezen az alapon, úgyhogy csak vettem a kalapom,
ráér a spanom, falutól faluig, húszperces vonalon, máris a bicajon,
mit teszünk, na vajon, ott lesz az ő bora, táskámba én borom.
minek mentem volna munkalesre,
hogy szegénylegény a pénzt keresse,
nincs nyárra ösztöndíja, de legyen kesse,
de ez nem megy máshogy, csak térdre esve,
szövetkezetbe’, az meg csak mérgesít, hogy majd értesít,
azt’ bocsánat, nincs munka, de jobb, hogyha feliratkozol a listára
még egyszer, úgy egyszer, talán, ha, majd szólunk, na mondjuk
sohanapján, na köszöntem, ennek az ismerős foganatján
nem kértem. majd megmondom, hova adnám
nekik. ha meg ímélben kerestem valami fejest, nem
válaszolt nekem sem, másnak sem, úgyhogy maradt a jónapot,
nehogy e hónapot lenyessem, hogy melóim keressem,
úgyhogy na hiába, spannak sincs munkája,
nyomás van utána. mi máskor hogyha összegyűltünk,
egy asztalnál négyen ültünk. vagy lehet, inkább öten.
egy biztos, ha belekezdtünk, gond nélkül ingott köztünk
a kötetlen ütem, mindegyik a barátom, állítom,
bármit tesz ez az ember, őt én soha meg nem ütem.
hát aztán ne hidd rólunk, hogy egyformák voltunk,
nem ezért volt könnyű, egymáshoz más életképből szóltunk,
az egyik szinte gyárból ült le közénk,
az úgynevezett műhelyből kijövet,
még le se száradt szájaszélről a főnök-szitka-köpet,
aztán a másik igazi naplopó volt, de abban jó volt,
ő költött, szeretett, és még kockulni is ráért,
mert nem tanult, nem dolgozott,
azt a jövőért inkább, ne a máért,
a borivómmal még tanultunk,
és bizonyisten munkáért is nyomultunk,
de ez nem rajtunk múlt, na de mi meg soha meg nem javultunk,
a két diák ha elhagyták a padokat, csak rombolták magukat,
az ötödik srác meg, há háhh, hol diák volt, hol nem,
hol munkás, hol nem, a pályafutás követhetetlen,
egyszer rocksztárnak készült, máskor katonának,
ha megmondta a frankót, azt vehettük adomának.
aztán a pénzzel sem álltunk egyenlően,
de legalább zuhanhattunk mind egy-lejtőben,
nem volt sok pénz, de jól megvoltunk,
az egyszerűbb álmoknál lehorgoltunk,
és egy-egy csocsóra összedobtunk simán.
talán jobban is voltunk, mint helyette családi vacsorán,
ja, kerek családja meg nem is volt mindnek,
de mit érdekelte őket,
mi voltunk a család, akik meg otthon ültek, arra legyint'tek.
a srácok, kik nem jöttek, addig ostoba picsákkal cseteltek,
csak azok voltak, akiknek jobban ment,
nem akik egész héten szívtak,
hát nem csodálom, hogy nem bírtuk őket, és ők se bírtak.
pénzzel kikent seggfejek, nem hívtatok minket, mi se hívtunk titeket,
de azt, burzsuj bagázs, biztosra veheted,
hogy mi éltünk át többet, és ha jó volt, mi éltük helyetted az életed.
nem nagy cucc most áttekerni haveromhoz sem, tudom,
de jó lesz, ha odaérek, és lövöldözőshöz bontom fel a borom,
te meg izzadj tovább a húszezres pulcsidba,
mer' ha leszáll az éj, a pálesz juttat majd eltévedt puncikba,
és ha forgatnak a korunkról a celluloidra,
az ajánlott gázsidat a picsába vidd a,
mert a sztorit tőlünk fogják megkapni,
milyen volt a kocsma, a rocker-éjek, a félrelépek, a hakni,
csak a filmet nem látjuk, ahogy a sztorink visszasírja,
mert már döngeni fog dalainktól az alvilágnak hídja.
Utolsó kommentek