Szomjas voltam. Ahogy hazaértem,
kiittam volna egy egész kancsót,
lecupákoltam volna,
mint szemtelen csacsi a tőgyet.
Lábat akartam mosni,
talán enni is, hátra helyrehoz,
de az lett volna a legjobb,
ha kiütöm magam, vagy inkább kisütöm,
elvágom elektródáim,
és fel sem ébredek egy jó darabig.
Talán míg nem jön valami más. –
Pedig csak pár dolgot intéztem,
és csak meleg volt. Ez szarabb lesz, barátom,
tudod, ha maholnap, mint így nyáron szoktam,
munkába állok. Filmekbe menekülök
sötétített délutánokon,
meg némi írásba,
nagyon kevéske írásba,
a szokásosnál is kevesebbe,
mert máskor sincs kedvem, és hiába nyár,
talán még jobban kileszek.
Jó lenne egy teraszon
fröccsöt inni egy nővel,
két munka között, aki el se hinné,
milyen lazítást jelent
ő ott. Csajokon fog főni az eszem
a kukoricásban, fejemet rá.
Volt, hogy nőhöz mentem munka után,
kaptam egy tál fagyit,
és ketten lógattunk lábat a kertben,
melómat együtt kicsinyítve,
hisz túlvagyok és nem is volt vészes
biztosan. Kár, hogy meg se írtam,
nem múzsáltam. De hát fel se fogtam,
hogy jól csináljuk úgy. Az egyetlen
hetek óta, ami érint,
a ventilátor-fuvallat,
csak azt érzem a bőrömön
el-elsiklani
ebben a vendégsötétben.
Pedig reluxán át a szoba
épp úgy lehet fénytelen,
hogy hasonlíthat egy lány hajára,
ha az fekete. És szoba-éjem
hullámába is úgy térhetek
vezekelni, mint az asszony-karokba,
amikben még elveszhetek,
és ahova akárhányszor indulok,
mikor csak az az egy hiányzik,
mikor mást sem akarnék hazaérve.
Talán e hetekben is ez az egy kell majd,
ahogy megjövök a földről,
ahogy iszom valamit és lefekszem.
Utolsó kommentek