Pedig úgy volt, elég belőled.
Nem beszélek rólad se most már. És tessék, mégis itt vagy.
Úgy látszik, ahogy döntök, végleg „kit érdekel”.
Ma majdnem beírtalak oda, ahova
a lányokat gyűjtöm, akiket átlapozok,
„ennyi volt”, kuka, selejtes szerelmeim,
hárman lehetnek, de elég is,
mindig azt hiszem, már nem lehet több, aztán jöttök,
jó csajok,
és a szívem csak nem telik meg, bogaram.
Úgy írnám, ha lenne ilyen füzetem,
név, pont pont pont, most oda a te neved, alatta
mit értem el, pont pont pont, mit basztunk el, pont pont pont,
aztán lapozok. De úgy félnék, nincs hova.
A füzet végén megtelek.
Aztán az is eszembe jutott,
fogtad a kezem, akárhányszor nyúltam.
(Utálni szoktam, persze, ha más ír ilyet,
emlékezgető
ál-irat, de ez folyik most.) Fogtad a kezem.
A fejed meg máskor hátrahajtottad,
a vállam felé. Meg megborzolgattad a hajam.
Ekkor meg a nemlétező felejt-füzet helyett
a naplóba írtam, amim szintén nincs.
Arról, miért dühöngtem,
mi történt, és talán miért vagyok hülye.
Azt írom, pipa lettem.
Káromkodtam rólad az utcán haladva.
Ismételtem-ismételtem, amíg el nem kopott
az a szó, pofoztalak, hogy nem kellek,
és a falba-döngölését is elképzeltem
pici fejednek. Aztán itt vagyok. Nem írhatok
le semmit se rólad.
Miért nem értem? Miért nem értelek?
Pedig bírnám, szépségem, ha egy velünk ülőnek
azt válaszolnám rólunk:
úgy volt, hogy elkezdtük, alakult…
Aztán volt úgy, hogy pipa voltam…
Végül folytattuk, és kész. És most itt vagyunk.
Utolsó kommentek