Egynéhány együgyű,
képzelt párbeszédben,
amiket alvás előtt
játszom le halkan,
közel ülsz, s feladja
pórázunk a szégyen,
s két csacskaság közt
épp úgy rágod meg ajkam,
mint harapod néha,
hirtelen. Olyankor
szökdösnek csókomból
csókjaid, a rabok;
én bámulok, talán
harc ez, nem aranykor,
de megalkuszom, és
már én is harapok,
és akad úgy is, hogy
míg utcákat járok,
ott véletlen
a kapualjra gondolok,
a semmiből, kerge
gondolat-bojtárok
terelnek csak, nincsenek
arra kordonok,
ki is számolhatnám,
hány perc az, hány sarok,
de maradok. Fogsorom
viszont ott lelem,
a számon. Szorítom,
magamba gáncsolok
ezzel. Mi ez?… Most így
kapnál el szemtelen.
Csak néztem ott is,
a komisz mozdulaton,
szavam el is vetted,
kis türelemjáték,
kirágtad innen.
S meglógott sok-sok atom,
fogad és húsom közt,
szómból, és a tájék,
akkor este, engem
kicsikét ott hagyott.
Nem köszöntem még el
teljesen: én nyulok
még ujjaidhoz. Még
terül a koptatott
járdánk. És haza
azóta is indulok.
Utolsó kommentek