Nem voltál, és néha sejtettünk, álmodtunk csak.
Aztán egyszer csak itt vagy. De ugyan hogy van ez?
Hogyhogy kész lett ennyi részlet, miket kibontsak?
Hogy hús-vér a kéz is, mi tézisként fogva lesz?
Te is megfogsz bármit, és az immár meg van fogva.
Ha leejted, koppan – mint felismerésem súlya.
Hogy valódi vagy, és világunknak velünk foglya,
és hogy semmik voltunk, sem t’om elképzelni újra.
Szólunk – értesz. De ki lettél – mindent megérthetek?
Min nevetsz, min sírsz – lehetnék, ki semmit nem feled?
Aztán vajon mégis ki lehetnék, egyszer, neked?
Még annyi mindent meg kell tanulni – talán veled.
Utolsó kommentek