Láttam sírni anyámat; sírtam miatta én is,
egy kemény vonást apám szája körül, mit a gond
rajzolt oda s a megkötözött gyűlölet. Láttam
a húgom sírásra görbülő száját, amikor
kakastollasok lépte döngött a konok kövek
jajduló hátán; láttam maszatos kölykök hadát
gyümölcslopáskor kert végén összeseregleni
és a palánkon túl, hová én be nem léphettem,
teniszezők ruháját fellobogni az égre.
(A magam formálta felhők mintha hívtak volna,
hogy menjek utánuk, – ó, de kívántam volna,
úgy kellett volna repülni, úszni, egyre messzebb,
mittudomén hová, csak el innét, hol sok a
pofon és a nincsen, hol az anyám a kamrába
bújik el sírni, és jaj, apámon az a fura
vonás, ott, ott a szája körül, ki tudhatná, mert,
ki tudhatná, talán a csendőri ütlegekért,
a megbosszulhatatlan kínokért, tán' nagyapám
korai haláláért: ó, jaj, nem lehet tudni,
mert apám élete örök titok mindenkinek!
Nem volt ideje-kedve beszélni: ha szólt is, csak
olyankor, amikor már nem tudta elkerülni...)
Láttam maszatos gyerekekből éhes csokrot a
porban... Feri bácsit kidőlni kapa mellől...
Ne higgyétek, nem igaz, hogy megszépül a rút!
Véres kezek a Napot az égről letörték!
Szakadt ruhás emberek üres hassal vigyáztak
telt csűröket; embereket csordába tereltek...!
Bandukoltam lehajtott fejjel síró fák alatt...
Kérdezed, mért nem szívtam magamba a csodákat
lázas lélekkel? Ó, nem tudhatom: e dekorált
világ bájaiban gyönyörködni tudnál talán
éhesen? Nyugalmat és igazságot kerestem:
egy zugot, hol nem mászik rám bogár, ha elalszom,
kutya nem nyaldossa arcom és csősz nem kiált rám...
Egy szót kerestem, amitől kinyílik a lélek.
Egyetlen, halkan kimondott szót, mitől virágba
szökken a gaz, ami ránőtt a szívemre, egyetlen
szót! egyetlen, megértő, baráti szót kerestem!
Láttam szerelmeseket összesúgni s ilyenkor
még jobban fájtak az álmatlan éjszakák... Mentem
gyalog térdig érő hóban; zuhogó esőben
elázott rajtam a kabát; lestem az elfáradt
embereket, kerestem az arcukon valami
jelt, kerestem fényt a szemükben és a kezüket
kívántam megfogni egyre és kérdezni tőlük:
merre, merre mennek? Belestem nagy házak díszes
ablakán, hallgattam jeges fatörzsnek dőlve szép
zongorahangot; – ömlött, csorgott a könny a szememből...
Láttam vért fröccsenni a fehér falra: tornyokat
ledőlni; bújtam fa mögé sivító bombától
megijedten; vér és por lepte be a világot.
Ki törődött az én szívemmel? Ki látta rajtam
világos nappalokon a nyomasztó éjek rút
nyomait? A világ tömte a hasát röhögve,
míg nekem – millió fényre-éhes társammal
együtt – a lét dohos pincéje mélyén rohadva
csak hulladék jutott! A reggel-várás éltetett
csupán a bűzt-okádó éj alatt, ó emberek...!
Ujjongtam, mikor tavaszra fordult és a zord tél
rút emléke fekete varjúként messzi röppent...
Emelt fővel léptem a világba, mikor végre
a kapuk kitárultak és az utak megnyíltak
zsongü hajnalon előttem. A színeket kezdtem
szépre-éhesen észrevenni. A változások titkát
megtanultam. Gyermekként ámultam a csodákon.
Hallottam: törvényszerűség, s kezdtem kikutatni.
Hallottam: felszabadult ember, harc, jövő, eszme,
és a szó nekem ütődött, hogy rámtapadjon és
életem gazdagítva, örökre bennem éljen!
Anyám könnye felszáradt, apám mély vonása enyhült.
– De az én szívem nem akart mégse megnyugodni...
Szekér után autók suhantak álmaimmal;
rádió vitte messze hangom. Csillagok lettek a
barátaim, miután fényéven lépegettem.
Sugarak, áldott, rút sugarak nekem ütődtek,
hogy eszméljek egyre jobban. A lelkek megnyíltak
előttem: barátok jöttek kitárt karokkal,
és a szívem osztottam nékik darabokra: lásd,
gazdagszik a szív, ha osztogatják. Nem fogy soha
el a lélek, ha lelkeket vonz magához. Rám tört
száz szép, kínálva bájait, de én nem nyugodtam...
Megállhatunk-e, míg nem fogtunk minden szelet a
vitorlánkba? Lehet-e nyugtunk, ha vihar les ránk?!
Az én világom már nemcsak az utca. Földrészek
gondja nehezül vállaimra. Az én világom
a protonoktól a Tejútig ér el s belefér
abba kétmilliárd szív lüktetése! Sugarak
hordják rezgő hátunkon milliók vágyát elém...
Csodás világ ez: isten lehetsz benne, teremtő
erővel formálhatod magadnak+ Így felejted
majd a mocskot egyszer el! Csodás világ ez: ember
lehetsz benne, mi, érzed? mindennél többet jelent!
Elérheted bár minden célodat: nincs megnyugvás,
amíg átérzi a szív más szívek rezdülését...
Termés c. antológia, Kecskemét, 1959
Utolsó kommentek