Bék Timur
Fényudvar
Aszfaltkráterbe torkollik a jelen,
saját idősíkja van a háznak.
Az udvar gőzölgő betonkényelem.
Kócos utcasuhancok hintáznak.
Ahogy lendülnek, sarkuk tócsába ér,
s rájuk fröccsen a virágkor vize.
Orcájukon morzsáló mosolykaréj,
napraforgó a szemük írisze.
A néma múltidő fölnőtt félfia –
ennek lenni. Ez mind maradt nekem.
Csak támaszkodom – amíg van kinn pia –
a korláton, min fáradt fény terem,
s míg körbefut a kóbor nosztalgia,
fodrok nőnek az aszfaltkráteren.
Utolsó kommentek