Mikor már majdnem tobzódna körülöttem a hétköznap,
eleinte szinte észre sem veszem. A függöny felől
kis résén befut a Nap, és kinn kergülten, mint két őzbak,
szedi négy lábát körbe mamlasz kutyánk is, míg ledől
ismét. Felette madárviták – vég nélkül. Fényes zöldben
távoli, kisvárosi gépmocorgás, közelebb kerti
duruzsolások.
De idebent meg, még-sötétben bőven,
csak egy kis koala bújik. Ahogy húsz párnája rejti.
Csak ő hallik, ahogy még hortyog párat, vagy szuszog, durmol.
Irigylendő-békésen, még járva valami álmunkban,
mígnem véletlen világunkra ébreszteném. Nem dúl-fúl
ott lenn. Nem vizsgázik. De elérheti ott is pár új tan,
miközben csak bekucorog, fájára fenn, pokróc-gömbben.
Vagy valahogy kukacként, kiflivé hajolva. Csak nézem
csöndben, ily olcsó hasonlatokat szusszantva ki tömbben,
hogy ne kelljen kelnünk, e kis szigetünkről kieveznünk,
hogy bár örök legyen e reggel. Ne várjon útrakészen
semmi buszom. Legfeljebb ha városába visszazöttyen.
Utolsó kommentek