* Metallica: The Unforgiven
Melyikünk kezdte, nem tudom,
de ebben élünk mindketten.
Rég nem pattanva egy húron,
nem foganva egy ihletben,
külön-külön csak, mint kis szigetek
egy közös föld két szélső térfelén,
messziről hiába integetek,
hogy tesók lehetnénk és nézz felém.
Mert én is lemondtam félúton,
rólad, vagy rólatok, mondjuk úgy,
meg se értettem, hogy mér’ unom,
csak belefáradva, ugyanúgy,
ahogy mások is sok fullasztó harcba,
és ti is így vagytok velem, velünk,
közösséget közösség köpne arcba,
némán forrong csak a két térfelünk,
nem is mondva már se jót, se rosszat,
mert nincs megbocsátás, se beismerés,
kibeszéletlen marad, mi bosszant:
gyógyítatlan, ha nincs sebe-ismerés.
És bár gyónnám is, ha tudnám,
hogy azt is hol kellene kezdjem,
a kik vagyunk-nál megunnám,
nem hogy mért kéne vezekelnem,
hogy nekem miért nem bocsát meg senki sem,
azokért se, miket el se követtem,
akár egy más-pártim, akár egy kis szivem.
Gondoltam, szerettem, jelszót-követtem,
mint mások is, meg úgy, ahogy megint-mások
pont hogy nem. Ennél többet aligha tettem.
Csak beálltam egy sorba. De ugyan, ki nem?
És kaptam értük, mint kit így értek tetten.
Hibáztam is. Erre meg azt mondják: mindenki.
De ettől még fáj tovább, mert hibám velem marad,
és nehéz nem-bocsátóim nélkül ittlenni.
Mert igazuk volt. És szép tüskéjük belémragad.
És belőlem is mintha kiölték volna:
az én megbocsátásom is elaludt mélyen.
Pedig akarnám, most tán ezért is szólna,
hogy nyugodtan alhassunk egy megbékélt éjen.
Ezért tanítom. Előbb saját agyamnak,
mielőtt másoknak is, ha jön a szélcsend.
Bocsássak meg: nekik, nekünk és magamnak.
Kint nem lesz béke. Legalább legyen itt bent.
Utolsó kommentek