Én úgy ölellek, hogy nem ölellek. – Néha csak álltam. Mert milyen
lenne amúgy is már, tán bosszantón, túl-csomót csak csüngeni rajtad.
Mint kis srácok meg csajok köröttem a megállókban, sebtiben
látva, hogy kar-karba lógnak, és pont e pár irritáló alkat:
szóval talán, ily undorom láttán, már csak ezért se akarnám?...
Meg túl megfontolt volnék? Bevallom. (Már mindent.) „Most nem szerencsés!”,
gondolván, mérlegelve: „Közelebb hajolnám – vagy ne?” A karnál,
egy puszinál… És így lesz macsós cool-ságomból: még el is felejtés?
De ott lenn, egy-egy megállónknál, ha minket talált ott az este,
és nem fogtam át derekad se, mint e más fiúk-lányok egymást,
beszélve, de elválaszt-e egy éjjeli busz, fél szemmel lesve,
bár nem, de benn ugyanúgy öleltelek. Meg képzeltem miegymást.
Mert mindegy, a karom épp rajtad volt, vagy zsebemben, vagy korláton,
közben ugyanúgy tiéd volt, és részletkérdés, ott voltam-e még
vagy ketten kétfele jártunk. Nem számítva, újra mikor látom,
ahogy nem-fogva fogtalak egy busznál, utadon szállva még vég-
ig kísértelek (ha nem kísértettelek?), és a messzi ágyon,
hova egyedül mentél, még maradtam veled ott is magamban,
kis hangyaként elalva, az illatmezős válladon… S e vágyon
mit se kialva, tovább fialva, fel így is virradva gyakran,
és tűnődve nappal sok máson is, hiszen csupa kérdés is vagy –
vagy voltál? Nem is tudom, mikor melyik időnket használjam már.
Ilyen ez a különös játék. Hogy bajokból és jókból, kis, nagy,
melyik volt épp, és mikor hogyan? Vagy mi az, mi ép és mi romvár,
mi menthető, mi elveszett? Mi lehetett-volna, mi úgyse-nem?
Mi volt, ami okozta, mi szőtt hálónkba valami egységet?
Honnan e vonzalmak, és e megbocsátások, hol a kulcs ezen?
S túl mindenen: mi eteti, élni még, e furcsa szövetséget?
Mi ez a kapocs, mely vonz és taszít? Hol kerestet, hol búcsút int,
hol volt-ágyasként gyűlöl-és-vágy, hol elveszett húgomként kezel.
Tán értelme sincs, de menne, legalább segítni, bármit, megint,
vagy rájöjjön, miért is keres még. Ha egyáltalán létezel.
Ha valódi voltál valaha is, nem délibáb, hallucinált,
ópiumálmom, képzeletbeli kis barátom, s egy-egy lopott
ölelésünk, csókunk, ágycsatánk, ami véletlen valóra vált,
akkor már nem történt így hiába sem, és az emlék sem kopott
tovább. S tán ez hajtotta karom is: hogy néha feléd nyúlt, néha
távol tartott, és most sem tapint. S hogy már távolabb vagy, úgy támad
pár emlék: hogy is tehettük volna másképp? Tán, ha nem is még ma,
de egyszer meglehet pár válasz. És fejlődnék vele: elindulva
egy megrekedt úton, állomásról állomásra… Más-én, de nyúlva
még azzal a régi karral… Hogy hátha mehetnék még utánad.
Utolsó kommentek