Valahol rozoga neonú, rozsdás vonatok
és árnyba-bújtatott ablakú buszok vonulnak,
eltompult, sóhajos terveket visznek, unatott
napok után, lemondón a táj felé konyulnak
a hidegült utas-fejek, párás üvegeken.
Valahol kinn lohol velük az én egy-egy napom
is, alibis alig-munkáltan, vagy egész hetem,
keresve, mit kezdhetnék, hol kanyarodjak vajon,
kutatva sarkokon, hátha megsúgja városom.
És tán a te ifjabb gondjaid is itt bolyongnak,
így talállak, rég-ismert útjaimon átoson-
va, új árnyaként pár utcai gyér fénykorongnak,
itt mereng, alszik el, és az éjében útra kel,
és közben küszködik nappal, már ő is, hol én is.
És tán e helyen hibázhatunk mindent újra el,
mert hogy is lenne mindez egyszerű, ugyan mér’ is,
tanuljuk városunk leckéit, átveréseit,
amiket az évek pakolnak, alád, és alám,
de pár véletlen találkozás mégis megsegit,
ahogy járom a hajnalt, te is ott lehetsz talán,
vagy képzelem, mint téli álomra délibábom,
és e hóból jöttél, lettél jég-szülte rum-tündér,
hogy részeg keringőbe húzzon, ha néha látom,
majd reggelre szédülten nézzek szerte, hol tüntél,
és átkelek további éjeket, folytatva régi
tévedéseket, merre csak álmom kanóca lohol,
töltéseken, hol busz-vonat zakatol, majd az égi
úton, és olykor talán te is ott bolyongsz valahol,
pár nehéz nap után, és nézhetek utánad bután
a ködben, a Holdnál. Nem kérdezve, valódi voltál,
vagy ittas képem, megdőlve rakparti beton-ágyon,
de hogy újra megvagy, túl dolgos napon, mindezután,
leülhetünk. Sötét folyó, hajók, e kinti portnál
nyugtatja a víz a várost: elmossa napi gondunk,
hogy máshol-élve ki voltunk, és benne kivé válunk.
Itt megpihenhetünk. Mielőtt lassan kivirradván
ketté megint szerteszállunk.
Utolsó kommentek