Nem tudom, mióta lehettem ott. Olyasmi volt, mint álmodáskor, amikor nem tudtam, mikor is kezdődött és hogyan. De ott találtam magam, és tudtam, hogy már régóta járok itt, közben nem emlékeztem, hogy is indult az ittlétem, és érkezésemkor kicsoda, micsoda vezethetett körbe, mutathatta be.
De emlékeztem az összetevőire és a szabályrendszerére. Hogy ezután már mindig itt leszek, de ha akarom, kedvem szerint elhagyhatom, vagy akár ezt a helyet is formálhatom. Persze, ha visszatérek a régi helyemre, az se pontosan, az anyagaig és a csontvelőiig is ugyanaz lesz, csak egyfajta illúziói, utánjátszásai. Az embereim is, ha felkeresem, nem a még élő valóik lesznek, hanem nekik is afféle imágóik, visszfényeik. Csakugyan az esetükben is valahogy úgy, mint az álombeli másaik. De a viselkedésük egészen valódi. Ám csakis a jobb formáikban, ahogy megkedveltem őket. Kissé bizarrul is hathatnak - de meg kell szokni. Elvégre azért ilyen hamisak, hogy valamennyire a kedvemre tegyenek, ha már valójában sose találkozhatunk többé.
Vannak még furcsa szabályok, felborult törvényszerűségek itt. A legfurcsább nekem az eső: szerettem az eső sistergő háttérzaját mindig is, de megázni persze nem. Ezért itt mindig duruzsol a fejem fölött, a hely pár méternyi légterében egy folytonos nyári zápor, és játszadozik körkörösen a széles vizen is, csak engem nem ér el, és a homokból se csinál latyakot; csak odafenn szikrázik, mint egy halk zajú, légben-permetező prizmajáték.
A hely nagy része egy erdős-homokos partvidék, egy folyókanyarulatra nézve, házikóval, verandával. Mint egy sosem látott, de mégis jól ismert és visszavágyott nyaraló, mondjuk a Kőrös-toroknál vagy a mártélyi holtágnál. Jártam és üldögéltem nem egyszer ilyen erdős partokon, életem talán legnyugodtabb óráiban, ezért építhettek valakik ilyen pihenőhelyet. Nem beszélhettem meg igazán senkivel itt, bármiféle idegenvezető vagy tanítómester nélkül, de erősen úgy sejtem, vagy rejtetten úgy emlékszem valahonnan, hogy mindenkinek olyan hely épül itt ki, amilyenben igazán békésen fogja érezni magát, és nemigen szeretné majd elhagyni - ha mégis, útra kelhet a következőig, bármikor, és az az újfajta otthon is a kedvére fog körészületni. Ha útrakelnék, megunva az ücsörgést, lazítást, talán sorra meg-megtalálnám a már eltávozott ismerőseim, barátaim, családtagjaim saját helyeit. Van egy új mobiltelefonom is, amivel felkereshetem őket. Van ebben a kis házban tulajdonképpen minden, amire szükségem lehet, újratermelődő ételek a hűtőszekrényben, cserélődő könyvespolc, rajtuk még azok a saját könyveim is, amiket nem tudtam megírni, és még a földi híreket is elolvashatom egy kis helyi interneten. Csak már kommunikálni nem tudok kifelé, az ottmaradtaknak. De minek is szólnék bele mindebbe: nincs már sok közöm azokhoz a történésekhez.
És egy nap ott találtam őt is.
Nem mondhatom ki a nevét. És mivel úgy tudtam, még az élők sorában van, ő is csak egy délibábos mása volt, de hús-vér valódiságú érintéssel, szellemessége, értelme és beszédessége legkristályosabb formájában. Tizenhat-tizennyolc év körülinek láttam megint, mint amikor megismertem és megszerettem, és én is huszonöt-harminc körülinek éreztem magam újra, mint amikor egy rövid, de annál emlékezetesebb és boldogabb átmeneti időszakra összetartoztunk; ugyanolyan formánkban áltunk ott megint, hiába rohantak el mellettünk egymás nélküli évtizedek. Nem tudtuk egymásnak megmagyarázni, hogy kerültünk itt össze, miért és hogyan lett távol a földi életétől, a családjától, az idősebb formájától, de nem is éreztük igazán szükségét: itt volt, mosolygott, együgyűen köszöntettük egymást, amíg fel nem oldódtunk kis összezavartságunkból; könnyűnek kellett venni ezt is, és természetesnek, nem túlgondolni a dolgokat. Fehér, térdig érő és vállpántos nyári ruhában láttam, amilyenben sose láttam, kontrasztban a jóval sötétebb, hosszú hajával, de ez a fehér ruha, hogyha leültünk, vagy feküdtünk a parti homokban, szintén nem koszolódott be, ahogy a bőrünkre vagy a körmeink alá se tapadt homok; ez is a hely egyik kényelmes sajátsága volt. Órákat tudtunk lazsálni a parton, elmesélve a fél életünket és viccelődve csomó mindenen; volt, hogy egyikünk hasán pihent a másikunk feje, és röhejes barchoba-feladványokat adtunk fel egymásnak, valakinek a valamilyen valamije, nyakatekertnél nyakatekertebb, abszurd, egészen random, de számunkra háttérkapcsokat rejtő és belsőspoénos megoldásokkal, és a nevetéstől földrengésszerűen remegett meg az a fej a másik hasán. Odabent pedig szeretkezhettünk újra: többszörösen bepótolhattuk azt az összebújásunkat, aminek sok-sok évvel ezelőtt, egy kis banális tévedésemből, el kellett maradnia, és nem is az lett az utolsó szerelmeskedésünk, hanem még egy nem kevés idővel azelőtti, és a levegőben maradt ez a nyomorult, elhibázott, elszalasztott alkalom, amit szintén folyamatosan bánhattam, ameddig csak szenvedtem emiatt az elvesztett lány miatt, és a hibákat sorra-bántam.
De most ott fekhetett alattam újra. És voltak napok - bár felőlem maradhatott volna folyton, de lehet, ,,a változatosság gyönyörködtet" alapon történt így, vagy emezeket a hiányokat is akarták valakik orvosolni -, amikor egyedül ébredtem és mást találtam a parton: volt például, hogy olyan valakit, szintén a számomra legemlékezetesebb, huszonhárom éves képében, akivel, amikor, valaha jóban voltunk, szerettem volna szeretni, de összevesztem. Még idétlenebb és megmagyarázhatatlanabb volt a találkozás, de valahogy már nyoma sem volt a régi konfliktusunknak: tudtuk, mik történtek és hogy nem lehettünk egymásé a múltban, most mégis itt volt szeretni, sokkal kedvesebben, elásva a csatabárdot, feladva a régi igényeit és megadva magát. Aznap folytathattuk ugyanazokat a csókjainkat és ölelkezéseinket, amiket valójában sose kezdtünk el. De mégis minden olyan ismerősnek és valódinak élénkült fel az érintkezéseinkben. És néha pedig egészen váratlan nők is visszalátogattak hozzám a múltból. Mintha csak egy-egy megérzésemre, emlékszikrámra figyelt volna fel a hely szelleme és bontotta volna ki másnap reggelre egy ötletvirágból ebbe az erdőbe. Néha, szabálytalan váltakozásokban, velük is el-eltölthettem egy-egy szép napot, ha eszembe jutott előző nap, hogy jó lett volna még valamit megbeszélni, letisztázni, bepótolni, vagy folytatni ott, ahol valaha abbamaradt vagy félrement. De a letöbbet arányosan mégiscsak az elsőként említett lánnyal lehettem, ki tudja, mennyi ideje; már feleségemnek éreztem, pedig az elmúlt élet nagy részét nélküle éltem le. Ezért is voltam félig boldog és félig szomorú, ha az én könnyem is eleredt a fák zöldjén szikrázó esőpermet alatt.
Mindent sorra kijavíthattam, amit valaha elrontottam vagy elmulasztottam. És ez elég is volt. Amíg úgy nem döntenék, elindulok újra, ki tudja, merre.
Utolsó kommentek