Iksz hónapja nem ittam semmi
töményet, Vagy Ipszilon hete, Zé napja, mondhatnám
így is, meg hogy már nem is akarok. Mert akartam őt
és amiatt csesztem el, a töménytől égettem porig magam.
Aztán a számolást is folyton újrakezdhetem,
ahányszor megkínál egy mit sem sejtő, kései lányka,
én meg nem tudok nemet mondani, nehogy megint csakis
veszthessek. Helyzetből helyzetbe lépve, lebegő
sziklatömbök közt játékfiguraként bukdácsolva és
végül mindig csak belebukva.
De magamban folyton visszatérhetek
oda a nulladik pontig, mint egy origóhoz,
hogy már Zsé napja nem részegedtem le,
összeadva, utána, és miatta, és striguláktól
strigulákig kiteríthetem, a falakon jobbra, vagy
lefelé, újabb és újabb nem-ivásaim maratoni
próbatávjaival vastagon beljebb és beljebb
borítva, mígnem ez a privát börtön egyre telítettebbé
lenne. Egy meg nem írt, mindentől elköszönő
daloskönyvben elmesélve, ahogy
feketével a falamra festeném fel
a hiányod.
A hiányod? – Pedig sose voltál.
Csak valahogy,
valami fél-erejű pecsétként,
mintha mégis végig itt lettél volna,
azon a két, nyomasztó, furcsa nyáron,
egyszer, amikor véletlenül előléptél,
és egyszer, amikor kivéreztettem az egészet,
amikor elromlott, ami nem is volt igaz.
„Most jó.
Vagy nem.” –
Ülnék ezen a bemondáson, két végleten,
lamentálva egy pohár felett, elporlott nyarak
begazolt romkertjére visszanézve, kívül is, belül
is üres mit sem akarással, ketten-egyedül a
rozoga lábú asztalnál a kongó közönnyel, ahogy
már csak elárvult cseppek és lebillenő, nyállal-kevert
függönyeik árulkodnak róla egy pohároldali pályán,
hogy nemrég még közöm volt hozzájuk, de már
magamban se érzem, olyan űrbe tűntem el
innen, nélkülük is:
valahova oda vándorlok vissza,
hátha felszedegethetem még felégett tévedéseim.
Ott találom egyszer, a cinizmus megedzésétől
a gyomor mélyén rég-mindeggyé mosott,
elhagyott várudvarokon por alá
keringett, részeg éjeimbe temetett, kitagadott
napokkal tömött múltban. Ahol, pedig, én igazán
szét is szedtelek volna. Ahol látni akartam, egészen
közelről, a fekete, vállpántos ruhácskádba bújtatva,
azt az egyre húsosabb, kerek, zsömle kufferod is,
belefúrva az arcom a szöveteden keresztül,
és eljátszani a kis, kikacsintó cickóiddal is,
hátrasimítani a nyakadnál a hosszú hajad, hogy
vajon van-e ott tetkód, és közös barátaink előtt
hirtelen felzabálni a vérpiros szádat. De sehol nem
vagyunk már onnan. Az a hely is régen bezárt. Mégis,
ott fognak ezek lapulni mindig. Abban a porzó űrben.
Hogy se újrakezdeni, se elfelejteni sose tudjam,
mint miatta a töménytől többé sose berúgni
próbáltam, hiába, de próbáltam, értelmes célja
nélkül is, tudva, de dacból, hátha kijavíthatnám
a tegnapon át a torkomon vissza, lejjebb nyúlva,
és próbálva jóvá tenni a többit is, mindent, amit
a poharaimtól újra és újra, külön időkben,
más szakaszokon, de el-elszúrtam, hátha
egy meggyújtott tisztaszesz-tócsából
főnixmadárként egyszer még égre kelnék. És hiába
mondjam, hiába emlékeztessem magam lépten-nyomon,
bosszúságaimmal durván hazazúgva, hogy körülöttem
ez a város, városunk, ami megszült és ahol őt szerettem
volna, végig, józanon, ez a város, otthagyott poharak alján,
már mennyi sohatöbbé.
Utolsó kommentek