Nagy volt a nyüzsgés, egy nap, a parton: felnőtt részegek,
akikhez úgysem kapcsolódom, sablonos nézetek,
azonosulhatatlan megélések – egy halászlé-feszt,
vagy ilyesmi lehetett? –
egyszer csak túl sok lett nekem,
és úgy fordult velem, hogy kicsit kijjebb kellett mennem.
A partig léptem.
Mentem volna még kijjebb is, ha tudtam volna. Egy másik
földig, vagy át egy másik életbe is. De csak addig,
a vízig jutottam. Az én vizemig. Mi ide szült.
És elé ültem, hogy megint inkább csak ketten legyünk,
és hallgassunk. Ne is adjon választ, idén még mi lesz,
hiába öreg és bölcs, meg a túlsó partján állt a
gimink is: hogy mik várnak rám, csakazértse mondja meg.
Láttam a téglafalt, a tornyokat, múzeumokat,
mások múltjait és vele a múltam. Csak bambultam
a fénylő folyón, külhontól itthonig, ahogy lement,
láttam az egészet.
Mégse tudtam benne a helyem.
De már régen nem is kérdezem. Csak a csendjét kértem
kölcsön, hogy kitisztítson engem, erre lett szükségem
akkor, és néha, ha az idő úgy kívánta bennem.
Mielőtt helyreállt a rendem és mielőtt rendben
(mint aznap is) az életembe és a viharokba
végül csendben mindig visszatértem.
Utolsó kommentek